"Az biztos, hogy ahol lehet, saját szoba helyett mindig többágyas hálóteremben fogok aludni, és meg kell próbálnom még a franciákkal is barátságosnak lenni."
Atyavilág, Márton, elment az eszed?! Barátságosnak egy franciával??? Sőt "a franciákkal", bazmeg, többel is, netán minddel??????? Az odáig rendben, hogy kalandvágy hajt, menő dolog is beülni sörözni El Paso del Norte legszutykosabb kocsmájába, de a kockázatvállalásnak is vannak ésszerű határai, franciákkal barátkozni, ráadásul hálóteremben... hát végiggondoltad te egyáltalán, hogy hová vezethet ez? Mindenesetre a mistinguett.blog.hu szerkesztősége ezúton hárít el minden felelősséget, nem mi mondtuk neki.
Mi egyébként örülünk, hogy Bede elhúz végre jó messzire. Ez a menős dolog kezdett fárasztóvá válni, lassan már a legtehetségtelenebb elsőéves komm-szakosok is megértették, hogy hogy kell tárcát írni menőségekről, akkor meg csinálják inkább ők. Csak ugye persze, de mit helyette. Nyilvánvaló, hogy Bede Márton étteremkritikákat írna legszívesebben (mibe, hogy a dél-amerikai körútra is étteremkalauz-ügynökként szedte össze a zsét?), de hát mit kritizáljon kis hazánkban éttermileg, nemhogy cevichés osztrigaszték nincs sehol, lassan a pacal is ritkaságszámba megy. Kézenfekvő volt, hogy mindenki úgy jár a legjobban, ha Márton ismét elmegy lepukkant helyeket megnézni, és szépen mesél róluk azoknak, akik különböző okokból ilyen kalandra nem készülnek a közeljövőben. Már matulásként is az útleírás ment neki a legjobban, akkor meg mit variáljunk.
Hanem hogy a franciák hogy kerülnek ide. Szerény blogunk legelső bejegyzése stílszerűen azt taglalta, hogy miért útálatos nép a francia. Persze jó szokásunkhoz híven adtunk is választ meg nem is, de még ehhez a mismásoláshoz képest is slendriánságként értékelhetően csusszantunk el egy részlet mellett. Sőt. Kicsit később, midőn újra elővettük ugyanezt a kérdést, már-már súroltuk a megoldást, mégis elkanyarodtunk másfele. Hogy tudniillik a franciákat ki nem állható népréteg körében van egy apró, ám annál zajosabb társaság: a látens buzeránsok köre.
Mert ugye néputálat és néputálat között is van különbség. Vannak, akik a történelmi sérelmekre hivatkozva gyűlölnek népeket, tulajdonképp tananyagból szedve fel a fóbiát. Vannak, akik egyszerűen mindent visszautasítanak, ami különböző, mert úgy lettek nevelve, hogy a hazai a legjobb, és nem tanították meg nekik az újdonság befogadását. Vannak olyanok is, akik villámcsapásszerűen általánosítanak, és valami régvolt, vélt vagy valós sérelem, elvesztett VB-döntő vagy bunkózó síoktató miatt pikkelnek nemzetre, vannak, akik csak hallottak valamit valahol valakitől, és ez már elég, és vannak, akik azért gyűlölnek nemzetet, mert ők maguk is hozzá tartoznak, és szégyenkeznek miatta. Például a sok korlátolt xenofób miatt. De vajon hogyan értékeljük egy művelt, világlátott, nyitott ember nemzetutálatát?
Példa. Ha egy átlagos magyar ember betéved egy francia étterembe, nagy valószínűséggel megerősítést nyer szemében a sztereotípia, mely szerint a francia pincérek iszonyatosan nagy taplók mind. Ennek oka van. A francia éttermekben illetlenségnek számít bemenni, és leülni egy asztalhoz: meg kell állni a bejáratnál, megvárni, hogy odajöjjön a pincér, megtudakolja, hogy hányan vagyunk, majd odavezessen egy - általa kiválasztott - asztalhoz. Francia éttermekben nem szokás sietni sem. Azért megy étterembe az ember, hogy nyugodtan megvacsorázva elbeszélgessen az asztaltársasággal, egy átlagos francia étterem két esti turnusra van berendezkedve: nyolc körül jön az első, tíz körül a második. Látható, két órát vacsorál egy átlagos francia vendég, 5-10 perc ide vagy oda nem számít. Rendeltél egy sört, jó, majd egyszer jön, nem rohangálunk vele. A magyar vendég ezt nehezen viseli, ő ahhoz van szokva, hogy már akkor megkapja a sörét, mikor még csak az étlapot böngészi. És ha elfogy, rendel újat. Amit viszont a francia pincér értelmez nehezen. Ő ugyanis ahhoz nem szokott hozzá, hogy egy vacsorához több italt rendeljen valaki. Illetve de. Van ugye aperitif, van bor a kajához, meg esetleg van egy konyak a végén. De evés közben nincs semmi, legfeljebb a vizeskancsót kell kicserélni. Látható, számos súrlódási pont van francia pincér és magyar vendég között. Előbbi arrogáns bunkónak tartja a magyar vendéget, mert az pl. beront az étterembe, és helyet foglal valahol, ahol neki tetszik, majd mindenféle sörökkel túráztatja, és láthatóan türelmetlen. Utóbbi beképzelt bunkónak tartja a francia pincért, mert lassan hozza ki a cuccot, és még neki áll feljebb, ha ezt éreztetik vele. Ha esetleg még közös nyelvet se beszélnek, ami ugye francia pincér és magyar vendég esetében igen-igen sanszos, hát akkor... mindkettőnek meglesz a véleménye a másik nemzetről. Kezdő utazók ezt nem tudják. Kezdő utazók olyanok, mint a gyerekek, bármit látnak, általános jelenségként értékelik, átengedte a faszi a helyet a villamoson, kész, a svájciak illedelmesek, pont. Gyakorlottabb világlátók azonban tudják, hogy apró jelekből, még ha sok is van belőlük, és látszólag ugyanarra mutatnak, messzemenő következtetéseket levonni, pláne ítélkezni botorság. Nem ismerjük a viszonyokat, bármit félreérthetünk. (Tapasztalat: magyar ember pl. rendszeresen félreérti a francia mimikát és vice versa.) Mondjuk ki így két év blogolás után végre egyenesen: a francia emberek általában barátságosak, illedelmesek, tisztelettudók. Annyi a baj, hogy ennek a megértéséhez tudni kell franciául, és sajnos nem is kicsit.
De kanyarodjunk akkor vissza, vajon hogy lehet az, hogy kifejezetten nyitott, tájékozott és rettentő világlátott emberek, akik jól tudják, mennyire spekuláció néhány heti tapasztalatból vagy pár tíz kutyafuttában megismert turista alapján általános következtetéseket levonni, mégis képesek olyan bornírt közhelyeket mondani, sőt leírni, hogy a franciákra jellemző a sovinizmus és a szűklátókörűség, vagy hogy parasztok, mert nem beszélnek angolul? Természetesen halálosan egyszerű a válasz. A bornírt közhelyek ismételgetésének magyarázata mindig a mélyebbre ásásra való hajlandóság hiánya. Ha pedig egy gyakorlott felfedező éppen felfedezés közben áll meg közhelynél, annak oka kell hogy legyen. Az ok pedig általában az eredendő ellenszenvben, más szóval a prózai előítéletben keresendő. Vigyázat. Ez nem baj. Mink itten intellektuálként nagyon is egyetértünk Hans Robert Jauss-szal bizonyos elváráshorizontok tekintetében (nem olvastam, ebből vágtak meg negyedév végén, azért emlékszem ilyen jól), és teljesen tisztában vagyunk a hermeneutikai banalitással, miszerint előítélet nélkül értelmezni sem tudnánk. Nem tudunk nulláról indulni, valamire muszáj számítani. Gyakorlottabb vagy egyszerűen higgadtabb világutazó azonban észben tartja, hogy előítélet dolgozik a háttérben, és kifejezetten keresi a pontokat, ahol ez homályosíthat a képen. Ha nem, akkor nem a megismerés vágya hajtja, hanem az önigazolásé.
Most mondunk egy durvát. Bede Mártonnak szüksége van a franciák utálatára, és persze értjük mi a viccet, de értjük a komolyat is mögötte, szóval szüksége van a franciák nem-szeretetére, és jobban teszi, ha meg is marad a felszínes közhelyeknél. Márton ugyanis azért nem szereti a franciákat, mert nem menők. És ez azért baj, mert Márton közben legszívesebben éppen francia lenne. Akik nem dolgoznak, csak ha muszáj, akik jól esznek és jól isznak, akik tudnak öltözködni, akiknek, ha nem is világverő, de legalább világszinten jegyzett sportolóik és íróik vannak, és akik magasról szarnak mindenre, ami nincs közvetlen kapcsolatban a saját maguk jólétével, más szóval akik pontosan olyanok, mint amilyennek a csinosodáspárti fővárosi értelmiségi fiatalság az ideális kulturált létformát látja. Mi a baj? Hát az, hogy az a fenenagy élni tudás, az csak kellemes, de egyáltalán nem menő, sőt kívülről nézve kifejezetten nevetséges. De hát éppen Bede írta meg éleslátón, hogy a magyar ember legszívesebben cigány lenne (kapufa, Inkei írta, de az majdnem ugyanaz), csak azt nem merte hozzátenni, hogy az ezt felülről szemlélő világevő pesticsávó, nos, ő meg sajna lelkében francia. (Zárójel: tessenek csak elolvasni a belinkelt cikket. Azt írja IB, hogy a magyar szerb akar lenni, a német meg angol. A francia mi akar lenni? A francia francia akar lenni, sőt azt szeretné legjobban, ha a világ többi része is francia lenne. Ugye? Ott áll meg a kultúr-hedonista civilizáció, pontosan a százszor körberöhögött franciáknál.) Mert valljuk meg. A franciáknál még a szerbek, még a cigányok, de még a németek, és talán még a magyarok is menőbbek.
Hadd hívjuk fel a figyelmet megint a fókuszmondat hátterében megbúvó homoerotikus vonalra. Aki arról fantáziál, hogy egy dél-amerikai hálóteremben franciákkal barátkozik, olyan lejtőn indult el, amin nem lehet visszakapaszkodni. Tudjuk, miről beszélünk.
[Persze, persze, kicsit furi egy posztra egy hónap késéssel reagálni, de csak most találtuk meg a Panamericanát, viszont annyira tetszett ez a mondat, hogy muszáj volt utólag is.]
