A gegparádé lezárásaként pedig javasolta, hogy az állami ünnepeken ne csak tudósokat meg művészeket tüntessenek ki. "Miért nem tüntetnek ki egy nagyon tisztességes esztergályost vagy pékmestert?"
Ezt a dolgot, amit - egyébként egyik kedvenc indexes újságírónk - Király András egy gegparádé méltó lezárásaként aposztrofál (-t hetekkel ezelőtt), Demján "Plázaépítő" Sándor mondta (hetekkel ezelőtt) egy kormánypárti partin (ehe ehe). Nem szokásunk ezen a blogon magyar politikáról beszélni, ezután se lesz, és most sem ez a szándékunk, csakhogy Demján ezzel olyan húrt pendített meg, amin már régóta szívesen rugóznánk kissé. A "nagyon tisztességes pékmester kitüntetése" ugyanis egyszerre zseniális gondolat, és kiváló illusztrációja annak, hogy miért nem volna szabad éppen Demjánra és - jobbos, balos, ez itt tök mindegy - társaira bízni a megvalósítását. És hogy miért foglalkozunk ezzel itten, franciablogon? Természetesen azért, mert ha hiszi, ha nem, kedves olvasónk, Franciaországban van ilyen geg: kitüntetik az esztergályost és a pékmestert.
Un des Meilleurs Ouvriers de France, vagyis "Franciaország Egyik Legjobb Szakmunkása", rövidítve MOF, így hívják azokat a kiváló mesterembereket, akik a kézműves szakmák francia Kossuth-díját birtokolják. A címhez egy trikolór galléros munkaruhát is kapnak, a dolog rangját jól mutatja, hogy a szakácspápaként tisztelt, a modern világgasztronómia legmeghatározóbb alakjának tartott sztárszakács, Paul Bocuse olyan büszke arra, hogy többek között MOF is lett, hogy jóformán minden róla készült képen ezt a munkaruhát viseli
Ha egy francia ember egy ismeretlen pékségbe térvén ilyen kék-fehér-piros-galléros embert lát tüsténkedni, rögtön tudja, hogy nem akármilyen kenyeret fog kapni. Ha egy francia vendégségbe beállítunk egy darab sonkával, és közöljük, hogy ezt egy Meilleur Ouvrier de France címet birtokló hentesnél vettük, elismerően hümmögve nyugtázzák, hogy nem piát hoztunk, és ha a házigazda véletlen gasztrobuzi, nagy áhítattal, csillogó szemmel fogja a portékát előételnek felszeletelni. Mert a MOF több mint kitüntetés: nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az illető mesterember elérte a szakmája csúcsát. Franciaország mindenkori elnöke pedig abban a kivételes megtiszteltetésben részesül, hogy a nemzet első emberének címe mellett a tiszteletbeli MOF-ét is automatikusan megkapja.
Franciaország Legjobb Szakmunkásait 1924 óta tüntetik ki, minden évben. A kitüntetés tulajdonképpen nem is megfelelő kifejezés, inkább versenyről van szó: a MOF szervezőbizottsága, mely természetesen ország- vagy világszerte elismert szaktekintélyekből áll, minden évben rendez egy országos megmérettetést különböző diszciplinákban, a bádogostól a fodrászon keresztül a cukrászig. A dolgot persze nem úgy kell elképzelni, mint egy országos szakmunkásképző-versenyt: MOF általában több éves, sőt évtizedes gyakorlat után lesz valaki, nem tanoncok mutatják be, hogy ki tud keményebb tejszínhabot verni, hanem a szakma krémje az évek során kidolgozott újításait. Megjelenik az iksz darab beválogatott ácsmester, bemutatják a terveiket, nekiállnak ácsolni, mindenki elkészíti a maga remekét, valaki nyer.
Ilyen egyszerű. De miért is érdekes ez?
Mert a MOF nem egy csak a szakma által nyilvántartott plecsni: egyszerre jelentős szakmai elismerés és minőségvédjegy a fogyasztó számára. Ha az előbb említett francia fogyasztó az ismeretlen pékségben meglátja a trikolór-galléros pékmestert, nem fog meglepődni, hogy 1,30 a baguette, és nem 0,95, mint másutt. Ez persze alapjában véve nem olyan nagyon fontos, hát ja, van egy, a közönség által is ismert szakmai védjegy, na bumm. Csakhogy az, hogy ezt a szakmai védjegyet a kézműves mesterségeknek osztogatják évente, és az, hogy ez így megmaradt 1924-től 2011-ig, nem kevesebbet jelent, mint a szakmunkások és kézműves mesterségek becsületét.
Tudja-e egy átlagos magyar fogyasztó, hogy a pékmesterségnek van szakmai csúcsa? Tudjuk-e Magyarországon, hogy az asztalos mesterség nem egy 16. századból itt ragadt izé, hanem egy innovációban gazdag terep, ahol több évtizedes gyakorlattal rendelkező, vérprofi munkásemberek munkálkodnak a munkákon? Hát, nem nagyon tudjuk. Ez pedig baj, mert pontosan így vész el a mesterségek becsülete. Franciaországban egy hentes például egyáltalán nincs lenézve. Nyilván nem örvend akkora köztiszteletnek mint egy topmenedzser vagy egy orvos, de semmivel sincs a tanár, az ápolónő vagy az autókereskedő alatt. Mi ennek a következménye? Az, hogy hentesnek lenni nem szégyen, és ezért nem csak végszükség esetén áll az ember hentesnek. De ha mégis, ha mégis szégyenként éli meg az emberfia, hogy nem mérnök lett, hanem mészáros, akkor is ott a lehetőség, hogy olyan magaslatokat érjen el hentesként, ami viszont már tényleg a mérnökkel egy lapon említendő. Mert MOF-nak lenni már valóban hatalmas társadalmi megbecsülést von maga után.
A nagy gazdasági világválság legutóbbi beköszöntekor azt szakértette néhány neves közgazdász, hogy a válság után a globalizált tömegtermelést nagyobb elánnal fogja kiegészíteni a helyi termelés. Ez valami olyasmit jelentene, hogy a globalizáció megmaradna globális információáramlásnak, de a multik tömegcikkei mellett leginkább mindenki a maga főztjét enné. Ha valóban erre indulna a trend, és ugyan kicsit hippisnek tűnik az elképzelés, hogy a multikat majd tönkreteszi a sarki virágárus, de a kézművesipar utóbbi években mért divatosodása mégis errefelé mutat, szóval ha úgy adódna véletlen, hogy a multik rászakosodnak a szegényemberek etetésére, és mindent, ami azon túl van, helyileg kell majd előállítani, hajszárítótól bordáskifliig, akkor egyáltalán nem lesz mindegy, hogy hogy is áll a szakmák becsülete. De ez persze zárójeles okoskodás, amiben egyébként mi magunk nem is hiszünk, csak most pont kézre állt az érv.
Az viszont zicher, hogy akár van deglobalizációs kézművesedés, akár nincs, azok járnak jól, akiknek jó a cukrászuk. Mert szép dolog a GDP ugyan, de mégiscsak a pénzről szól elsősorban. Ha a cukrász eladja a rétest, a GDP nő, akkor is, ha szar a rétes, akkor is, ha finom. Lehet, hogy az usában több kenyér fogy, ennek folytán jobban pörög a kenyérgazdaság, mint Portugáliában, de az is lehet, hogy mégis a portugálok elégedettebbek a kenyerükkel. Ha így van, életszínvonal tekintetében az usaiak a nyerők. Életminőség tekintetében viszont a portugálok. A franciákról messze földön az a hír járja, hogy ezekben az életminőség-javító cuccokban spílerkednek. Jó a kajájuk, jó a piájuk, jó a sminkjük, jó a ruhájuk. Nem kell túldimenzionálni a francia élni tudást persze, de azért van egy kicsi igazság ebben a jó hírnévben. Ennek oka is, következménye is, hogy az életminőség-javító mesterségeknek megvan a maguk respektje.
És most vissza Demjánhoz, most olvassuk újra a mondatot: "Miért nem tüntetnek ki egy nagyon tisztességes esztergályost vagy pékmestert?" Nagyon tisztességes? Szóval hogy nem a szakmájában kiváló, hanem egy nagyon tisztességes esztergályost? Miről árulkodik ez a megfogalmazás? Arról, hogy Demján Sándor abszolút jól érzi, hogy van itt valami gond, de fogalma sincs arról, hogy egy pékmester járhat olyan szakmai magaslatokban, mint egy színész vagy építész. Nagyon jól érzi, hogy vissza kéne adni egy sor szakma becsületét, de nem arra gondol, hogy adjuk meg a lehetőséget a szakmunkásnak, hogy megmássza a szakmája csúcsát, hanem arra, hogy fölülről, amúgy politikusmód jutalmazzuk azt, aki tisztességes. Nyilván hogy rendesen dolgozik, és nem kúrja át a kuncsaftot. És Demján minden jó szándéka ellenére pont ezzel alacsonyítja le a szakmunkást, mert az olvasható ki a gondolatmenetéből, hogy ugyan az esztergályos szakma tényleg egy tucatmesterség, épp ezért van benne egy csomó csaló, de akadnak "tisztességes" esztergályosok is, akik nyilván anyagilag szopóágon mozognak, ellenben erkölcsileg magasak, mint a jegenye, amiért is megérdemlik a kitüntetést, lássák a többi esztergályosok, hogy az állam a tisztességes mesterembereket szereti (még akkor is, ha esetleg amazokkal dolgoztat).
Vagyis akárhogy csűrjük-csavarjuk, mégiscsak annyiban kell maradni, hogy jó kenyérnek márpedig lennie kell. A gond az, hogy a jó kenyeret Magyarországon egyelőre és sajnos csak egy bizonyos, tehetősebb réteg tudja napi rendszerességgel kifizetni. Az ő döntésük, hogy megbecsülik és eltartják-e a jó hentest, rajtuk áll, hogy az egyszeri szegényember bemehet-e a pékhez havonta egyszer ünnepi kalácsért. Amiért is teljes joggal követelhetjük a gazdagoktól, hogy tudják, milyen a jó kenyér, és miről ismerszik meg a jó esztergályos.
Demján Sándor pl. gazdag, ugye?
