Képzeljük el, hogy mondjuk Szomáliában hirtelen véget vetnek a totális anarchiának, abbahagyják a polgárháborút, nem ölik tovább egymást, hanem nekiállnak államot csinálni. Első lépésben mindjárt létre is hoznak egy országimázsközpontot, melynek a frissen választott államfő rögvest kiadja az ukázt, hogy ugyan válasszon már valami ügyet, ami mellett Szomália látványosan elkötelezheti magát, sőt akár világszintű tényezővé is válhat. Hogy Szomáliára többé ne úgy gondoljanak az emberek világszerte, mint a Föld legrosszabb helyére, hanem valahogy máshogy. Persze a szarrá háborúzott országnak pénze egy szál se, az állam hatalma ingatag, meggyőzőereje korlátozott, mégis mi a lófasz mellett kötelezhetné el magát, ami nagyot szól, de nem kerül pénzbe, nem tudja senki. A melegek jogai mellett? A társadalom nem lenne rá vevő. A zöld energia mellett? Nem volna hiteles. Mi legyen az, mi legyen az, morfondírozik hát az országimázsközpont vezetője, egyben egyetlen alkalmazottja, ceruzáját rágcsálva... valami nagy ügy... valami fontos... telefonos segítség kéne, de kit hívjon, különben sincs vonal, pedig már három hete ígérgetik, hogy holnap most már tényleg működni fog... az igazgató fáradtan csapja le a ceruzát az íróasztalra. Felugrik, és átsiet a szomszédos irodába. A napokban kinevezett kulturális tanácsadó dolgozik ott, megbízhatatlan, lusta ember, viszont van neki egy gyakornoka, valami osztrák egyetemről jött két hónapra, neki talán lesz valami ötlete, elvégre művelt, világlátott fiatalember. Az országimázs-igazgató csendesen kopog, majd lenyomja a kilincset. Hans, a gyakornok szerencsére pont ott van, a laptopján pötyög valamit, fürgén ugrik fel, mikor az igazgató megszólítja. Figyelmesen végighallgatja az igazgatót, majd a gondolataiba mélyed.

- Nem szabad, hogy túl nagy ügy legyen, az nem hiteles - kezdi. - Például nyilván nem kötelezheti el magát Szomália a közel-keleti konfliktus rendezésében, csak hülyét csinálnánk magunkból.

- Közel-kelet nem... - mormogja az országimázs-igazgató.

- Különben se szabad, hogy politika legyen benne, más se hiányozna, mint egy diplomáciai konfliktus a zsidókkal vagy az arabokkal - szól bele hirtelen a kulturális tanácsadó. Nocsak, nocsak, gondolja az országimázsközpont-vezető, mégse olyan hülye, mint gondoltam.

- Talán ha valami civil kezdeményezés... - veszi vissza a szót Hans, az osztrák gyakornok. - Mit tudom én... a széndioxid-kibocsátás...

- Nem jó - szól bele ismét a tanácsnok -, jelenleg a kvótakereskedelemből származik az egyetlen biztos bevételünk, nem volna jó, ha magunkra haragítanánk a világipart.

- Esetleg... - kezdi bátortalanul az országimázs-igazgató - esetleg valami kihalófélben lévő állat védelme?

- Zseniális! - kiált fel Hans azonnal. - A vörös tonhal! Szomália elkötelezi magát a vörös ton halászatának felfüggesztése mellett! Elvégre az nem kerül pénzbe, ha nem halásszuk. Igen! Ez lesz az.

Alig három hónappal később elkészül Szomália első hivatalos honlapja, melyen külön menüpont hirdeti, hogy Szomália kormánya kiemelt fontosságúnak tartja a vörös ton halászatának azonnali felfüggesztését. Kicsit átlátszó ugyan, de jól hangzik, és hát egy olyan meggyötört, elesett államnak, mint amilyen Szomália, mindenki könnyen és szívesen megbocsájtja ezt a kissé olcsó fontoskodást.

A dolog azonban úgy fest, hogy Szomáliában továbbra sem számolták fel az anarchiát, így a kiváló ötletet nem a világ legelesettebb államvezetése használta fel, hanem a Monacói Nagyhercegség, mely hivatalos honlapján, valamint francia hetilapok egész oldalas hirdetéseiben tudatja a világgal, hogy

"Monaco továbbra is kiáll a vörös ton védelméért a világ minden táján."

Mert, ha nem tudtuk volna, Monaco nagyon fontosnak tartja a bolygó védelmét. Hát igen.

Vajon hány halászhajó férne el mondjuk az egy Michael Schumacher ökológiai lábnyomában?