Az észak-afrikai és japán események miatt kevés szó esett mostanában francia belpolitikáról, pedig történtek dolgok, és valószínű, hogy mostanában dől majd el az is, hogy ki indul a legnagyobb eséllyel a jövőre tartandó elnökválasztáson. Ez utóbbi dolgot hajlamosak lennénk roppant érdektelen kérdésnek tekinteni, hát majd ha elnökválasztás lesz, foglalkozunk elnökválasztással, de most hagyjuk már a fenébe. Logikus és igen. Alapvetően két dolog miatt aktuális most mégis a jövő évről regélni. Egyfelől azért, mert lassan közelednek a szocialista párt előválasztásai, másfelől azért, mert - erről szól a francia politikai közbeszéd egy hete - múlt héten megjelent egy Harris Interactive nevű közvélemény-kutató jelentése, mely szerint ha most hétvégén tartanák a választásokat, Marine Le Pen, a szélsőjobbos Nemzeti Front (FN) jelöltje nyerné az első fordulót.
Noha a szóban forgó közvélemény-kutatással kapcsolatban felmerültek módszertani aggályok, noha voltaképp tök mindegy, hogy Marine Le Pen hol végez az első fordulóban, mert a másodikban a protest-szavazók úgyis leléptetik, az mindenképp érdekes fejlemény, hogy a jó öreg Jean-Marie lánya ütősebbnek bizonyul, mint apja valaha is volt. Marine Le Pen ugyanis hónapok óta egyre jobb eredményeket ér el a közvélemény-kutatásokban, egyre egyértelműbbnek tűnik, hogy apja visszavonulásával az FN nemhogy nem vesztett, de egyenesen nyert. Jean-Marie Le Pen neve olyan szinten egybeforrt a francia szélsőjobbal, hogy sokáig kérdéses volt, az ő visszavonulása nem jelenti-e majd egyszersmind az FN alkonyát is. 2007-ben, vagyis a legutóbbi elnökválasztáskor már lehetett tudni, hogy az öreg Le Pen most indult utoljára, és gyakorlatilag ezzel egy időben már az is tudható volt, hogy az utódja az utódja lesz. Hihi, de viccesen fogalmaztunk. Szóval Marine Le Pennek egyetlen komoly kihívója akadt, a 2008-09-ben Holokauszt-tagadás vádjáért a bíróságot is megjárt (és felmentett) Bruno Gollnisch, de végül a kis Le Pen olyan simán vette át apja helyét, ahogy azt egy igazi tekintélyelvű közösségben átvenni illik.
Másfelől itt van Sarkozy politikája, amely szívesen nyúl a szélsőjobbos retorikához. Ez sokáig és sokak szemében kiváló húzásnak tűnt, hogy ez a furmányos félmagyar milyen ügyesen kifogja a szelet az FN vitorlájából. És valóban, a 07-es választásokon Le Pen csak a negyedik helyen végzett. Csak sajnos utána jött a konkrét elnöklés, és kiderült, hogy a szelet kifogni nem oly nehéz, ellenben megmagyarázni neki, hogy hé, te szél, most már vége a választásoknak, most már ne fújjál annyira, az meg nem oly könnyű. A szél tehát fújt tovább, és Sarko próbált mindenféle szimbolikus dolgokat belehajigálni, burkát tiltott, nemzeti identitást boncolt, cigányt telepített, most meg az iszlámról akarna polemizálni, de egyre inkább úgy tűnik, hogy a szél se teljesen hülye, és nagyon is észreveszi, ha nem a szemetet repteti önfeledten, ahogy szeretné, hanem egy leszúrt botra tűzött zászlót cibál, kurvára szimbolikusan. Vagyis Sarko szélkifogása egyetlen esetben lehetett volna hosszabb távon is eredményes: ha a szelet utána le is csitítja. Ahhoz pedig nem más kellett volna, mint beteljesíteni nagy-nagy választási ígéretét: növeli a vásárlóerőt. Mert mindenki megvehető, még az FN-szavazó is, elég hozzá jólétet meg biztonságot teremteni. Csak pont ez az, ami Sarkónak nem akart sikerülni eddig, és elég valószínű, hogy már nem is fog. Jó, közben volt egy válság, amit úgy-ahogy sikerült kezelni (bár ennek is várjuk ki a végét), de nem kell ahhoz válság, hogy látni lehessen, bizonyos reformok javítanak-e a megreformáltak kapacitásán, vagy sem. Márpedig Sarko reformjai egyelőre nem arattak osztatlan sikereket, és egyre hajlamosabb a nép szimpla megszorításokat látni bennük. És ha így van, akkor nem csitul, hanem inkább hogy még tovább hecceli magát, és keresi az újabb vitorlát, amibe belekaphat. Nem kell messzire mennie, az utat is ismeri.
Krízishelyzet van Franciaországban? Igen. Nem azért, mert a szélsőjobb hasít. Ha netán Marine Le Pent megválasztanák, az okozhatna egy kis feszültséget, például kérdés, hogy a szélsőjobbot csipesszel és gumikesztyűvel kezelő németek hogy viszonyulnának a kis Marcsához, de igazából még ekkor sem biztos, hogy olyan hatalmas katasztrófa következne be. Marine Le Pen ugyanis viszonylag visszafogott, például még csak nem is arabozik meg zsidózik ész nélkül. Mikor Sarko felkapta a sokáig az FN monopóliumának számító bevándorlás-ügyet, és 2007-ben nyert, Marine Le Pen azt nyilatkozta, bosszantó látni, hogy ez a jöttment azzal nyer, amit az FN évek óta hajtogat. Ennek ellenére nem kapkodott a téma után, hanem először is kényelmesen elhelyezkedett édesapja nyomdokában, majd más fogást keresett Sarkozyn. Meg is találta: a globalizációellenesség, a francia cégek Kínába vonulása, a munkanélküliség, ezek mind a jobboldal kedvelt témái, amelyekről Sarko, mint a liberális gazdaságpolitika elkötelezettje, liberálisan gondolkodik. Marine Le Pen ezzel szemben zászlajára tűzheti a francia érdekek tűzön-vízen át történő védelmezését, és a zászló alatt menten rá is ronthat Sarkóra. Rá is ront, és a helyzet az, hogy a maga agresszív, szókimondó stílusában elég meggyőzően szerepel, a meglátásai nem rosszak, hülye érveket ritkán hoz fel. Más kérdés, hogy a megoldási javaslatai, ha vannak egyáltalán, elég neccesek, de ez egyelőre nem olyan nagy baj: a választások előtt egy évvel még elég, ha jól kritizál. A kritikái pedig általában nem rosszak, és, valljuk meg, nem is túl gonoszak. Tekintélyelvűek, kemények és néhol kissé idealisták, de gonosznak nem gonoszabbak, mint akármelyik politikai erő akármelyik támadása, és ennek fényében nem tűnik úgy, hogy Marine Le Pen valami hatalmas dúvaddá válna elnökként, ha netán megválasztják.
Másfelől az nagyon, de nagyon kétséges, hogy nyerhetne-e. Most a hírhedett felmérés azt mutatta, 23-25 százalékkal nyerné az első fordulót. De ha ez be is jönne, a második fordulóban, mikor már csak a két legerősebb jelölt csap össze, valószínűleg bármelyik komolyabb jelölt agyoncsapná. A történelmi 2002-ben, mikor Le Pen meglepetésre bejutott a második fordulóba, Chirac 82 %-kal alázta le, és hiába ügyesebb Marine mint Jean-Marie, azért az igen valószínűtlen, hogy innen nyerni tudjon.
Van krízishelyzet, mégis, csak nem azért, mert Le Pen, vagy akárki elnöklése olyan hatalmas katasztrófa lenne, sem azért, mert Franciaországban erősödik a széljobb. Mert igazából az se biztos, hogy erősödik. [Update: De igen, biztos, hogy erősödik, azóta több felmérés is igazolta. Sőt, a legújabb adatok szerint az egyszerű melósok között nyert sokat népszerűségben, ami azért meglepő, mert az hagyományosan balos, sőt szélsőbalos terep.] Mikor 2002-ben az öreg Le Pen bejutott a második fordulóba, ezt nagyon sokan azzal magyarázták, hogy túl kevesen mentek el szavazni. Valóban rekord-kicsi volt a részvétel, és ez a sokkal aktívabb szavazótáborral rendelkező szélsőségeseknek mindig jó. Mikor aztán kiderült, hogy kivételesen nem a jobb és a bal csap össze a második menetben, talpra ugrottak a protest-szavazók, és elzavarták Le Pent. Manapság azonban egyre többen vannak, akik nem nagyon akarnak ugrálni. Többségük fiatal, akik egyszerűen nem foglalkoznak politikával. Nem azért, mert a jóléti társadalomban elkényelmesedtek, hanem azért, mert nem hisznek abban, hogy a politika az ő bajaikat megoldhatja. Franciaországban gyakorlatilag az összes fontos politikai szereplő az ötvenes éveit tapossa. Chirac 75 évesen adta át a stafétát Sarkónak, és távozásával alig maradt igazi őskövület az első vonalas politikában, de a megürült helyet egyáltalán nem a fiatalok töltik be. Mint mindig, most is a boldog északi országok lennének az etalon, ahol a parlament kábé annyi százalékát foglalják el huszonévesek, mint a társadalomét. Tekintettel arra, hogy a képviseleti demokrácia a képviseletről szól, ez elég logikus hozzáállás. Franciaországban azonban a régi 68-asok, a nagy generáció gyermekei iszonyatosan rátelepedtek a politikára. Ennek oka és következménye egyben, hogy a fiatalok egyre nagyobb apátiával szemlélik a politikai eseményeket: míg a civil szervezetek tele vannak egyetemistákkal, a politika egyre csak öregszik elfele, Franciaországban olyanok számítanak fiatalnak, mint a '64-ben született Jean-François Copé. A kevés fiatal a kisebb pártokban jeleskedik, nagyon beszédes például, hogy a Marine Le Pen felemelkedésén izgulni kezdő közép-jobbosok egyik első reflexe a viszonylag népszerű Alain Juppé emlegetése volt. A kérdésre, hogy indul-e esetleg 2012-ben, Juppé azt válaszolta, naná, meg majd 2017-ben is, még csak 71 éves leszek.
A fiatalok problémája pedig sokkal, de sokkal fontosabb, mint azt gondolhatnánk. A francia társadalomban ugyanis jelenleg a fiataloknak a legnehezebb a helyzetük. Egyes lepukkant városrészekben a fiatalok munkanélküliségi rátája az észak-afrikaiakénak felel meg, de a kevésbé problémás, diplomás ifjak is látják, hogy mennyivel nehezebb elhelyezkedniük, mint anno a szüleiknek. Ugyanekkor a parlament a fájl-csere ellen küzd, és még mindig a republikánus értékrendben meggyöpült idősödő középosztály kegyeit lesi. A most erejük teljében lévő húszasokat-harmincasokat gyakorlatilag nem képviseli senki. Talán nem véletlen az sem, hogy az apját váltó Marine, az ő kissé modernebb széljobbosságával rögtön elindult felfelé. Sőt. Az egyébként szintén ötvenvalahány éves, szoci elnökjelöltségre aspiráló François Hollande úgy gondolta felturbózni a népszerűségét, hogy fogyókúrázni kezdett, sőt állítólag az arcát is felvarratta. Tragikomikus, hogy a manőver sikeres volt, már meg is előzte egyik fő riválisát, Martine Aubryt.
Hollande plasztikázása nagyon szép illusztrációja a nagy politikai erők ténykedésének: a francia politikusok a fiatalok előre engedése helyett fiatalnak próbálnak látszani. Ezzel az öregeket megvezetik esetleg, de a valódi fiatalokat aligha. A valódi fiatalok ezért egyre kevesebben járnak szavazni, mikor mégis, üres cédulát, ún. "vote blanc"-t dobnak az urnába, vagy valami marginális, de legalább nem öreg jelöltre, az antikapitalista Olivier Besancenot-ra vagy a zöld Cécile Duflot-ra voksolnak.
[Zárójelben. Az csak véletlen, hogy a zöld Duflot úgy néz ki, mint az elempés Szabó Tímea, a széljobb Marine Le Pen meg úgy, mint Morvai Kriszta?
Zárójel bezár.]
Továbbra is tényként kezeljük, hogy, hacsak nem dönt úgy, hogy őneki sokkal jobb IMF-igazgatóként államfőkkel bizniszelni, mint államfőként IMF-igazgatóval bizniszelni, 2012-től Dominique Strauss-Khan lesz Franciaország elnöke. Az azonban egyre valószínűbb, hogy ez már sokáig nem mehet így tovább. Hogy lesz-e 1968 a 2010-es években, vagy csak csendesen és fokozatosan kiszorítja valamelyik nagy pártot egy feltörekvő új, hogy kedves átmenet lesz-e vagy világégés, azt nem látjuk még a varázsgömbben, de valami lesz, az tuti. Izgatottan várjuk, hogy mi.
