Őstermelő meg a fia kaszál az út szélén. Eccercsak fékcsikorgás, megáll mellettük egy autó, ablak leteker, kinéz egy muki:

- Do you speak english?

Nincs válasz.

- Sprechen sie deutsch?

Idem.

- Parlez-vous français?

Csend.

- ¿Habla usted español?

No word. Ablak felteker, autó el. Őstermelő fia kis gondolkodás után:

- Apám, nem kéne mégis megtanulni valami idegen nyelvet?

- Láttad, mire ment vele...

Aki most azt hiszi, hogy bebizonyítjuk, hogy a franciák igenis beszélnek idegen nyelveket, ki fog ábrándulni. Aki nem hisz, nem csalódik. Francia ember vs idegen nyelv, észosztás indul.

Mindenekelőtt akkor erősítsük meg az információt: tényleg, mi is úgy tapasztaltuk, hogy Franciaországban az emberek többsége nem beszél idegen nyelveket. De nem kevésbé mindenekelőtt tegyük hozzá, hogy azért ezzel ők nincsenek nagyon egyedül, speciel a spanyolok vagy az olaszok se májerkedik agyon magukat idegennyelv-tanulásban, az angolokról nem is beszélve. És még ezeknél is mindenekelőttebb szórjunk hamvat a fejünkre, mi, magyarok meg aztán annyira nem beszélünk idegen nyelveket, hogy ha van nemzet, aki e tekintetben jobban teszi, ha meghúzza magát, akkor mi húzzuk meg magunkat. Évekkel ezelőtt volt valami eús felmérés erről, és emlékeink szerint sajna az utolsó helyet mi, magyarok foglaltuk el büszkén, mint Az Ország, Melyben A Lakosok Majdnem Háromnegyede Semmilyen Idegen Nyelvet Sem Beszél, a franciák utánunk jöttek párral, náluk a lakosság fele egynyelvű. Jó, jó, ott sok a bevándorló, tudjuk.

Franciaországban az idegen nyelvekhez való hozzáállás talán I. Ferenc uralkodása és ténykedése alatt változott valamiben. Sőt, nem is igazán pontos az "idegen nyelvek" kifejezés, mondjuk inkább úgy, hogy minden nyelv, ami nem francia. Mi történik? I. Ferenc 1539-ben hivatalos nyelvet csinál a franciából. Ez voltaképp majdnem egy hadüzenet a latinnak, amely ugye az arisztokrácia meg a papság meg az egyetemek nyelve, és az is marad még elég sokáig. Nem mintha Ferencnek baja lenne ezek bármelyikével: az arisztokráciával ekkor még nem divat izmozni, a papság sem zavarja a mélyen vallásos királyt, aki amúgy kétszer is elment zarándokútra, az egyetemeket pedig végképp nem akarná bántani a nagy humanista hírében álló Ferenc. Csak hát I. Ferenc reneszánsz értelmiségi király, és a reneszánsz értelmiség pont szereti a nem-latint, Dante, Petrarca, Boccaccio and Co mind példát mutat ebben. De ennél is fontosabb, hogy Ferenc is azon munkálkodik, amin egy csomó francia uralkodó: próbálja megizmosítani a központi hatalmat. Ferenc alatt még javában dúl a protestáns-katolikus vallásháború, amúgy neki a nővére, Navarrai Margit is protestáns, és Ferenc is arra jut, mint szinte mindenki, hogy itt csak úgy lehet rendet tenni, hogyha a királyi udvar akkora nagy főnök lesz, hogy mindenki csak úgy kushad, ha ő aszongya, elég. De hát hogy a fenébe lehetne egy királyi udvar hatalmas, ha pl. egy csomó hivatalos papírt elolvasni se tud? A hivatalos papírok ugyanis hol franciául íródnak, hol latinul, hol valamelyik helyi nyelvjárásban. Ez utóbbiból baromi sok van, még ma is a szivárvány összes színét és árnyalatát fel kell használni, ha térképet akarunk csinálni róluk, a 16. században ez még ennél sokkal durvább lehetett.

Egy szó mint száz, a Ferkó úgy gondolja, nem épp logikátlanul, hogy a központi hatalom első feltétele az lenne, hogy minden hivatalos ügybe betekinthetünk fölülről, amihez azonban kell egy hivatalos nyelv. És Ferkó nem a latint, hanem a franciát választja, minthogy arra őfele franciául beszélnek. Nincs ebben semmi.

Csakhogy jönnek-mennek a századok, és a francia egyre erősebbé válik. Nem úgy, mint nálunk a magyar, amelynek pusztán a léte és használata is egyfajta lázadást tudott jelenteni a német ellen, hanem amolyan biztos felsőbbrendűséggel, mint ma az angol. XIV. Lajos már latinul is alig tud, nemhogy idegen nyelven, a 18. századtól kezdve meg, erről annyit ugattunk már ezen a blogon, hogy lassan szégyelljük leírni, beindul a nemzeti eszme, aki a nemzeti nyelvnek nagy barátja. Sőt. Egy századdal korábban, gyors fejszámolás után tehát kijelenthető, hogy a 17-ikben van egy ember, akit jól ismerünk a Három testőrből, úgy hívják Richelieu. Ő dettó ugyanazt gondolja, mint Ferenc, hogy meg kell erősíteni a központi hatalmat, csak ő ügyesebben csinálja. És nem csak ő, hanem az utána következő Mazarin és az imént említett Napkirály is. Nem megyünk bele a részletekbe, a hogyanokba és a miértekbe, a lényeg, hogy a 17. században Franciaországban megmozdul valami. Olyan emberek keletkeznek, mint a "Cogito ergo sum"-os Descartes, vagy a híres Molière, és hirtelen elkezd lenni valami, amit ma, rettentő idegesítő kifejezéssel élve, "mély" kultúrának hívunk. (Vagy "magas"-nak, ugyanaz.) Arról van szó, hogy Franciaországban egyrészt kezd (még csak kezd, de már kezd) felcseperedni a polgárság intézménye, másrészt az arisztokrácia is mintha kupálódna kifele. Például színházba jár. Azt persze a 17. században nem úgy kell elképzelni, hogy rizsporos parókában műélveznek a nők, sokkal közelebb van ekkor a színház a vásári komédiához, mint a szépirodalomhoz, de csak megjelenik a klasszikus tragédia, az igényesebb komédia és egyebek. És mindez franciául. És még sőtebb: 1635-ben Richelieu megalapítja a Francia Akadémiát, aki pedig a francia tudomány és kultúra őrangyalának tekintendő. Mindez egy teljesen tudatos kulturális propaganda a kardinálistól, mert ő az első francia államférfi, aki felismeri, hogy ha a kultúra kiválóan tud véleményeket és értékrendeket átadni és terjeszteni, akkor ebből ügyes taktikával politikai tőke avagy fegyver kovácsolható. Ugyanezt az egyház már kurva régen tudja és alkalmazza, de Richelieu most úgy dönt, hogy kicsavarja a kultúra fegyverét az egyház kezéből. Tudjuk, hová vezet ez, f-fel kezdődik és elvilágosodással végződik, oda. A francia nyelv lassan kultikussá válik, ahogy pl. a 20. század elején Kosztolányik méltatják a magyart, úgy méltatják Boileau-k a 17-ikben a franciát. Csakhogy míg a magyarból sose lett világnyelv, a francia ekkoriban épp meghódítja Európát, a kultúra, a diplomácia nyelvévé avanzsál, és az is marad jó ideig.

Na most itt megállunk egy pillanatra. Sokan úgy gondolják, hogy a franciák azért nem tanulnak idegen nyelveket, mert még mindig ebben a trippben vannak, hogy ők ilyen kulturális istenkirályok, pedig már rég leáldozott a csillaguk, csak nem akarják bevallani maguknak, hogy lesüllyedtek a digók szintjére. Ez természetesen részben igaz is. Nem arról van szó, hogy a franciák beképzeltek, illetve nem jobban, mint a legtöbb nemzet. Nem is arról, hogy ne ismernék fel, hogy az angol simán lenyomja már őket, persze, hogy felismerik. Hanem arról, hogy hiába ismerik be, attól még fájni fájhat, és attól még ott van a reflex, mely szerint az angol nyelv gyarmatosító allűrjei ellen igenis fel kell kelni. Ezért van nekik is olyan törvényük, mely előírja, hogy oda kell lábjegyzetelni az always coca-cola alá, hogy az mitet jelent franciául, és ezért rinyálnak, ha valamelyik európai állam kötelezővé tenné az angol-tanulást. Ugyanakkor ez rinya, semmi több. Nem azért nincs itt megtanulva az angol, mert ne látná be az egyszeri frank, hogy jobb lesz neki, ha tud angolul. Nem is azért, mert gimnazista korában nekiállt nemzetvédeni, és jusztse angolozni. Az ok ennél sokkal prózaibb: tanulta ő, csak hiába, mert rossz volt az angolóra. Na de miért is?

Most lehet visszakanyarodni történelmi távlatokba. Az, hogy a francia nyelv kultikus lett, egyfelől nemzeti büszkeséget eredményezett persze, de főleg azt, hogy idegen nyelvet tanítani felesleges volt. Nem tanulni, tanítani. Az hülyeség, hogy a franciák néplélekből eredően utasítanák vissza az idegen nyelveket, ha már az előbb a színházzal példálóztunk, a 17-18. századi Párizs egyik legnépszerűbb színháza a Comédie-Italienne, annak ellenére, hogy sokáig nem játszhat franciául, minthogy az a XIV. Lajos óta a királyi udvar üdvöskéjének, a Comédie-Française-nek a privilégiuma. Csakhogy a nyelvtanítás nem biznisz. Például a legelitebb iskolákban is csak a latin kötelező. A munkaerőpiac akkoriban nemigen keresi az idegen nyelven beszélőket, csak az elit tud nem-franciául, viszont náluk meg a klasszikus műveltség a legkeresettebb erény, úgyhogy sok helyütt a legnépszerűbb idegen nyelv a latin mellett az ógörög. Az ógörög holt nyelv, a latin meg félholt, mert ugyan Európa-szerte mindenütt beszélik, de csak nem lehet elmenni Latinországba megnézni a latinokat, hogy hogy élnek és viselkednek latinul. A latin nyelvet pedig évszázadokon keresztül úgy tanulják a kollégiumokban, hogy előveszik egy Despautère nevű ember kurva vastag latin nyelvtanát, és szépen bemagolják. Ez a magolás konkrétan három évig tart, és utálja az összes diák. A 17-18. században megjelennek újabb és valamelyest modernebb latin nyelvkönyvek, legelőször a hősies nevű Claude Lancelot tollából, aki bevallottan és kimondottan a klasszikus, magolós latin-tanulás ellen írja könyvét, de ezek is meglehetős elvontak maradnak, sokkal inkább latinul olvasni tanítanak, mint beszélni. Ráadásul közben az Akadémia is ténykedik. Tovább építi a francia nyelv kultuszát, és toszogatja a helyesírást, normákat épít, nyelvhelyességi hibákat átkoz. Egyébként begyöpösödöttségben ma is nagyon tud excellálni az Akadémia, aki így, a 21. században is olyan rendkívül fontos dolgokat csinál, hogy mondjuk több éves megfeszített munka és gondolkodás után kijelenti, hogy mától akkor az "événement" szót lehet úgy is írni, hogy "évènement". Tisztára mint a miénk. Ez az Akadémia persze a francia kultúra fellegvárának van kikiáltva, és az elitképzésben részesült francia (bölcsész-nyelvész) értelmiség mind a mai napig úgy fújja a helyesírást, a nyelvápolást és a nyelvtant, mint a hiszekegyet, persze rajta kívül senki más. Ugyanez az elit tanul meg aztán angolul, természetesen remekül, hiszen elit. Viszont ugyanez az elit ír majdan tankönyvet is, az immár nem elit, csak parlagi angoltanár számára. Mi lesz a nyelvkönyvben? Az, amit az elit maga is tanult: nyelvtan.

A franciaországi idegennyelv-oktatás nagyon fiatalnak tekinthető, és a legfontosabb hagyomány, amire támaszkodhat, az sajna a latintanítás. (Egyébként nem akarunk a levegőbe tippelgetni, de a híres skandináv országok, akik olyan jól beszélnek idegenül, ők mind protestánsok többségileg.) A latintanítás pedig holt, unalmas és nyelvtanozós. Ehhez hozzácsapódik, hogy többek között az Akadémia áldásos tevékenységének köszönhetően a nyelvhez való hozzáállás, úgy egészében, durván normatív és ápolgatós, azaz szintén cefet nyelvtanos. A tudomány mai, és nem akadémikus állása szerint pedig nyelvtanosan csak az tud megtanulni idegen nyelvet, akinek van ideje és szorgalma baromi sokat seggelni a szabályokat. A többség nem ilyen.

Valaki kiszámolta, hogy egy átlagos francia gimnazista, aki egy 25 fős osztályban tanul heti három órában angolt, a jelenlegi módszerrel heti 2 percet beszél angolul. Az évente másfél óra. Mármost ez a "th" kiejtéséhez se elég. Értjük, ugye, miért olyan borzasztó a franciák angol kiejtése? Másfelől aki nem szokott hozzá ahhoz, hogy idegen nyelven magyarázza meg, mit akar, ha háromszáz szót tud annyiból, ha harmincat, annyiból, az úgy fél az idegen nyelven való beszédtől, mint a tűztől, és hajlamos felvenni a "hát, igen, hehe, francia vagyok, hehe, nem tudok angolul én se"-alapállást. Ebből egy csomó félreértés lesz aztán, mert egy csomó francia amúgy is gyakran bicskanyitogató stílusa mellett ez pöffeszkedésnek hat, holott egyszerűen kisebbségi komplexus. (Vagy az ugyanaz?) Ebből lesznek az olyan hihetetlenül bunkó megnyilvánulások, mint a sportkommentátoré, aki franciául ejti szegény Jankulovski nevét, le se szarva, hogy a "jankul" franciául pont úgy ejtődik, mint a "j'encule", ami azt jelenti, hogy "seggbekúrok".

A franciák szeretik ráfogni mindenféle dolgokra az idegen nyelvekkel való hadilábonállást. Hogy kevés a feliratos film, hogy kevés a francia fonéma, hogy túl egyedi a francia nyelvtan, ilyen marhaságokra hivatkoznak sokszor, de ennél egyszerűbb a helyzet: rosszul tanítják a nyelveket. Meg fog ez változni, hamarosan, de addig lehet röhögni rajtuk. Kivéve, ha véletlen pont magyarok vagyunk.