A francia nő. Volt már erről szó egyszer régen, de akkor kihegyeztük a kurvákra. Fölsoroltunk belőlük öt fontosat, de akkor meg nem mentünk bele a lényegükbe. Pedig. Ha a francia férfi köztudottan búzer, akkor a francia nő, utáljuk bármennyire ezt a népséget, tartsuk bár őket büdösnek, műveletlennek, nemzetellenségnek, a francia nő azért mégiscsak fogalom. Nem, nem azért, mert hogy hinnénk az amúgy is idejétmúlt sztereotípiának, miszerint a francia nők szépek lennének. Nem szépek azok. Mi, világlátott férfiak, voltunk anno sok nemzetközi fesztiválokon, Exiten, Diákszigeten, egyetemi Erasmus-partik tömkelegén, a lengyelek, szerbek, sőt románok között sokkal gyakrabban libegett a célkeresztünk, mint a franciák környékén. Néztünk sporteseményeket, de csak orosz teniszezőnők, paraguayi focidrukkerlányok, esetleg brazil szinkronúszó-ikerpárok jutnak eszünkbe róluk. Mellékesen vegyük az európai országok általános felhozatalát talán legjobban mintázó sportot, a kézilabdát. Tessenek jó szívvel választani Görbicz Anita és Sophie Herbrecht között.
Na, melyik melyik?
Hogy jól öltözködnek. Hát ja. És? Hogy könnyűvérűek. Dehogy. Hogy emancipáltak, céltudatosak, hisztisek, önzők. Tök mindegy. Mert nem az számít, hogy milyenek, hanem hogy mit köszönhet nekik Franciaország. Kábé mindent.
Emancipáció. De rühelljük ezt a szót. Mindamellett beszélni szükségeltetünk róla. Különböző felmérések szerint ugyanis többek között a francia nők a világon a legemancipáltabbak. Olyan férfiak mellett könnyű, heccelődünk. De. Magyarországon az emberek 34 %-a tartja úgy, hogy a nőknek otthon a helyük. A franciáknak tizede se. Ez nem feltétlen fokmérője a civilizátságnak, viszont elmond valamit az adott nemzet nőiről, ha mást nem, azt, hogy mennyire tudják elfogadtatni magukat "modern"-nek. Fontos ez? Nagyon, mert az emberekre általában addig vagyunk kíváncsiak, amíg fiatalok, és ez sajnos fokozottan igaz a nőkre. A fiatalok pedig szeretnek up to date-ek lenni, nagyon helyesen, különben tök uncsi lenne az emberiség történelme. Ugyanakkor, mint annyi sok kisebbség, a nők sokáig nem tudtak igazán "modernek" lenni. Ki kíváncsi egy modern cigányra? Ha Gazsi nem is Gazsi, hanem Dávid, és nem is lop, hanem hackerkedik, cigány ő egyáltalán? Hát egy darabig a nők se nagyon tudtak megszabadulni attól az imidzstől, ami járt nekik. Hogy opcionálisan modernné váljanak, ahhoz gürcölniük kellett egy darabig, és ezt hívjuk emancipációs harcnak (mely talán a végéhez közeledik manapság, de valószínűleg még nem fejeződött be). Kár, hogy mint minden ideológiát, a női emancipációt is lejáratta egy csomó béna bölcsész, akik az egészből nem értettek semmit, de a nagy szavak és fogalmak már csak ilyenek. A női emancipáció mindamellett fontos és kellemes fejlemény, mert kell a fenének pillogó szűzleány, mikor van olyan is, aki bírja a tequilát.
Az első félig-meddig igazinak tartott emancipátor (illetve -trisz) egy velencei születésű francia nő volt. Úgy hívták, hogy Christine de Pizan, és 1364-ben látott napvilágot. Az ő emancipunciságát persze nem úgy kell még elképzelni, hogy ivott és káromkodott, hanem úgy, hogy kolostorban lakott, viszont az első nő volt a francia történelemben, és hát gondoljuk, hogy úgy en bloc a keresztény európaiban se lehetett sokadik, aki az agyából élt. Mikor megözvegyült, három gyerek maradt rá, meg adósság és néhány per, muszáj volt tehát valami munka után néznie, és úgy tűnik, a bábáskodáshoz nem fűlt a foga, mert inkább költeni meg filozofálni kezdett. A váratlan fordulat az volt, hogy meg is élt belőlük. Először egy verseskötettel aratott sikert, aztán bekeményített, és a gondolatait is elkezdte megosztani a nagyérdeművel, sőt, mint minden rendes nő, kritizálni is kezdte a férfiakat, élükön pedig az akkoriban talán legsikeresebb irodalmi mű, a Roman de la Rose szerzőjét, Jean de Meungöt. Mi másért, mint a nők leszólásáért. Ugyanakkor Christine de Pizan mai értelemben véve még messze nem feminista, mert valójában nem akar ő semmit, se egyenjogúságot, se modernnek levést, csak azt akarja, hogy ne nevezzék buta libának csak azért, mert történetesen nunája van. Ez se kevés akkoriban, de az igazi feminizmushoz nem elég. Az ugyanis majd csak a... na mikor? persze hogy a felvilágosodás korában jön meg, egy csomó immáron igazi egyenjogúsági harcossal.
A felvilágosodás, mint tudjuk, szeret olyanokat szólni, hogy minden ember egyenlő és szabad. Ezt veszik szó szerint némelyek, és teszik fel a kérdést, hogy jó, de akkor rendben van-e, hogy a nők nem szavazhatnak vagy nem lehetnek pl. orvosok. Igen, ez teljesen rendben van, mondja a többség, de már akad, aki ekkor harcoskodik. Kedvencünk közülük, ezt már mondtuk, Olympe de Gouges, ki akként kezdi az Asszonyi és polgárnői jogok nyilatkozatát, hogy "Nő, ébredj fel, az ész vészharangja zúg az egész univerzumban, fedezd fel jogaidat!", és akit aztán annak rendje és módja szerint le is guillotinoznak. De nem csak ő van, van egy Claire Lacombe nevű, akit a jakobinusok löknek ki a pikszisből, vagy egy Anne-Josèphe Théroigne de Méricourt nevű is, aki azt érdemli ki politikai szerepvállalásával, hogy plénum előtt meztelenre vetkőztetik, és őrültre verik. És voltak még más nők, sőt voltak férfiak is, akik kiálltak a nők ügye mellett, többek között a hollywoodilag is híres Veszedelmes viszonyok írója, Choderlos de Laclos. Afféle pártok és tömörülések is alakultak, a legviccesebb közülük a Tricoteuses nevű, amely harcos feministákból állt, akik a nemzetgyűlésen mindig kötöttek.
A forradalmi feministák érvelése egyszerű: ha mindenki egyenlő, akkor mi is. Ez az egyenlőség pedig messze nem elvont értelmében a legfontosabb: a nők karriert akarnak, függetlenséget, egyedül is boldogulást. Miben különbözik a tisztes úrilány a kurvától, kérdezi - ezt már Mary Shelley anyja, Mary Wollstonecraft a La Manche túlpartjáról. A válasz: semmiben. A kurva eladja a testét, de mivel a tisztes úrilány előtt sincs semmiféle perspektíva, neki is a "jó parti" az egyetlen reálisan elérhető célkitűzés, vagyis ő se tud máshogy pénzhez, ranghoz, akármihez jutni, csak kurválkodással. A felvilágosult nőnek márpedig véleménye van, melyet meg kíván osztani. És minthogy ekkor már a férfiak között egyre több van, aki megél a filozofálásból, a felvilágosult nő is legszívesebben észosztással szeretne magának egzisztenciát teremteni. Mármost mikor ezt el is kezdi, akkor a felvilágosult férfi mégiscsak arra jut, hogy azért ezt mégse kéne. A felvilágosult férfinak ugyanis ideái vannak, nem másról, mint arról, hogy a világnak milyennek kellene lennie. És csak a legokosabbak és egyben legmerészebbek, Diderot, Laclos, Sade jutnak el odáig, hogy az ideális világban benne van a csúnyaság is, és hogy az ideális világban nem csupa szép dolgot csinálnak az emberek, hanem békén hagyják egymást. Ebből az említett férfiúk azt a következtetést vonják le, hogy hát bizony a nők is kefélhetnek bele a vakvilágba, a többség azonban továbbra is gyönyörű és erkölcsös nőkkel tarkítva képzeli el az ideális emberi társadalmat. Nagyon komoly ellentmondás ez, az egyik olyan pont, ahol a forradalmi utópiáról kiderül a turpisság, hogy a gyakorlat mennyivel érdekesebb, ugyanakkor veszélyesebb is az elméleti képzelgéseknél. A következő évszázadban láthatjuk majd ennek az ellentétnek a talán legjobb példáját, minálunk, itthon, a leghíresebb magyar jakobinus, Petőfi Sándor és szerelme, Szendrey Júlia love-storyjában, melyről Szerb Antal értekezik emigyen (kicsit hosszú idézet, de nagyon szép, tessék csak türelmesen végigolvasni):
A költő mindig szerelmes. Szerelme oly ártatlan, mint a lánykák, akikbe szerelmes. (...) Ennél jámborabb szerelmest a nagymamák sem kívánhatnak. A szerelmesek kertekben ülnek, és különböző természeti jelenségekben gyönyörködnek. Néha beszámol egy csókról is, de inkább csak olyan kis pajzánság az egész, távolról sem erotikus tény.
(...)
Pedig ma már megvallhatjuk, a rendelkezésre álló bőséges adatok alapján, hogy Petőfi biedermeier-szerelme nem volt más, mint egy szép és heroikus hazugság, olyanfajta, mint Csokonai rokokó vidámsága, mikor a halál már felőrölte belsejét. (...) Mert a valóságos Petőfit komoly, ellenállhatatlan, türelmetlen férfiszenvedély láncolta Szendrey Júliához, és Szendrey Júlia minden volt, csak nem ártatlan, barna kislány: rövidre nyírta a haját, amikor ez a legnagyobb asszonyi lázadás szimbóluma volt még, szivarozott, férfias ruhákat hordott, mint George Sand, betegesen hiú volt, és a férfiakat valami állhatatos rokonszenvvel fogadta... Kettejük házassága két vad és féktelen természet összecsapása, melyben a fin de siècle erotikus elátkozottsága veti már előre az árnyékát... és ezt stilizálta Petőfi biedermeier-szerelemmé.
Szerb Antal, Magyar irodalom történet, Magvető, p. 340-341.
A feminizmusnak ezek után az angolszász vezérnőstények a legnagyobb harcosai, de a franciák a legeredményesebbek. Nem mintha hamarabb vívnák ki a jogaikat, szó sincs róla. Csak a helyzet az, hogy a jogokat nem csak kivívni, használni is tudni kell. És ha tudjuk, hogy Londonban speciel baromi olcsón lehet nagyon igényesen ruházkodni, azt is tudni kell, hogy a francia nők költik a világon a legtöbbet... na mire? Fehérneműre. Valamint az is tudható, hogy míg a közelmúltban az Unesco által a világörökség részének nyilvánított francia gasztronómia áldásait a francia nők nem nagyon szokják megvetni, Európában még mindig ők a legvékonyabbak. Adottság is, persze, de épp annyira egészséges és kiegyensúlyozott táplálkozás meg mozgás kérdése. És egyszerűen önmagunkra való odafigyelésé. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy a huszadik századi feminista harcok egyik központi fogalma éppen a test volt: a nők függetlenségi harca akörül forgott, hogy vajon akadályozhatjuk-e a nőket abban, hogy szabadon rendelkezzenek a saját testükkel. Természetesen a gyerekvállalás volt ennek a lényege, hogy joga-e a nőnek a fogamzásgátlás, adott esetben az abortusz. A kivívott konszenzus az lett, hogy igen. Hogy a nő korlátlan ura a testének, a férje sem erőszakolhatja meg, és senki sem kényszerítheti a szülésre sem. Vagyis a nénik győztek, a testük az övék. Kérdés tehát, hogy mit kezdenek vele. És itt kanyarodnánk vissza a lengyel csajokhoz, akiket oly szívesen stíroltunk azokon a bizonyos nemzetközi fesztiválokon: az úgynevezett emancipált, nyugati nők közül ugyanis mégiscsak a franciák viszik a pálmát. Továbbá a test, mint olyan rettentő fontos a kisebbségi létben, mert az identitás alapja ugye többek között a fizikum volna. Az egyáltalán nem mindegy, hogy ki van-e tiltva a menstruáló nő a miséről, vagy hogy ehelyett akár népszerű balladát is írhat a havi gondokról, mint teszi azt például szerelmünk, Jeanne Cherhal.
Egyébként talán a francia nők leledérezése is valahonnan innen táplálkozhat, abból, hogy az elsők között lehettek, akik szabadon viszonyultak a saját testükhöz. (Na meg onnan, hogy az elsők között voltak, akik a sikeresen művelt független mesterségeken keresztül (megint a bábáskodás, na meg a varrás, ilyenek) szétszóródtak a világban, és függetlenkedtek mindenfelé, de ez más kérdés.)
Két dolgot kell még mindehhez hozzáfűzni. Egyrészt azt, hogy noha a leírtakból teljesen egyértelműnek tűnik, hogy a francia nők nagyobb királyok, mint a francia férfiak, élünk a gyanúperrel, hogy azért ebben az egyenjogúságban a francia férfiak keze is benne van. Hogy miért, az kérdéses: lehet, hogy papucsságból, de az is lehet, hogy azért, mert egyszerűen jobban szeretik az emancipált nőket. Ha ez utóbbi állítás lenne az igaz, az egyébként nagyon is beleillene a sokak által lenézett francia férfiségbe (direkt nem férfiasságot írtunk), abba, hogy a virtus meg a keménykedés le van szarva, mikor az élet örömei vannak a másik serpenyőben. A másik hozzáfűznivaló pedig az, hogy mindazok, akik attól tartanak, hogy ha a nők függetlenséghez jutnak, akkor szinglihordák fogják élhetetlenné tenni a jövőt azonmód, és a nemzet elhal, mert a nők kivetetik a méhüket, és megszűnik a gyerek intézménye, szóval akik attól tartanak, hogy a nő emancipációja egyszersmind a család vége, épp a francia nők példáján okulhatnak, ugyanis a fejlett világban Franciaország a kevés olyan helyek egyike, ahol több gyerek születik, mint ahány öreg meghal. A demográfusok csak tippelgetnek, hogy miért, de egyre inkább úgy tűnik, hogy a nők függetlenedése a modern világban nem kevesebb, hanem több gyereket eredményez: a nőkbe, akárhogy is, de bele van programozva az anyaság, és csak a hülye használja a nyakába szakadt szabadságot arra, hogy akkor gyorsan identitást váltson, legtöbbünk inkább az önmegvalósítást keresi ilyenkor.
Az, hogy a huszadik század második felében egy csomó ún. fejlett civilizáció elkezdett emberszámba venni bizonyos kisebbségeket, hogy az utóbbi idők politikailag idegesítően korrekt világa egyelőre soha nem látott szabadságot biztosít a kerekesszékesektől a nőkig sokaknak, lehet biztató vagy aggasztó tendencia, döntse el ezt mindenki saját vérmérséklete és belátása szerint. Egy azonban jelenleg biztosnak tűnik: hogy tendencia. Azt pedig, hogy hogy lehet jól járni ezzel a tendenciával, a francia nők igen szépen bemutatták. Jól jártak vele ők, mert szabadabbak lettek, jól jártak vele a francia férfiak, mert jobb nőik lettek, és még a család is jól járni látszik vele, mert növekszik a szaporulat. Az pedig, hogy hogyan kell hasznot húzni egy tendenciából, azaz hogy hogyan lehet jól lenni abban a világban, ami perpillanat a jövőnek tűnik, több mint hasznos és fontos. Az konkrétan minden.
[Úgyis mindenki tudja, de azért ideírom, hogy a poszt elején az a kép az Gauguin, A varró Suzanne című műve.]
[És nem szokásunk ugyan, de most kivételesen idehivatkozunk egy ajánlott olvasmányt azoknak, akik képben akarnának lenni, de nem ismerik a wikipédia intézményét. Akit a dolog filozófiai mélységei is foglalkoztatják, esetleg itt própálkozhat.]
