Itt az ideje, hogy a végére járjunk egy kulturális, biológiai, morális, mikroökonómiai és zeneesztétikai tekintetben is kapitális jelentőségű kérdésnek: a tücsök identitásának. Sokunk gyerekkorának nagy zoológiai traumája a tücsök megpillantása. A számtalan Tücsök és hangya című képeskönyvben ugyanis a tücsköt általában hegedűs szöcskeként jelenítik meg, melyhez képest az a szimpla fekete bogár, ami a tücsök valójában, elég kiábrándító vizuális jelenség. A traumát persze hamar feldolgozzuk, és nem is lesz komolyabb folytatása, ha az ember nem tanul véletlen franciát utána. Ha pechére mégis, akkor jön a következő pofon. Számos tananyag gondolja ugyanis kézenfekvőnek, hogy ha már a tücsök és a hangya története ilyen, a nemzetközi kiskorú szcénában általánosan ismert toposszá nőtte ki magát, akkor ezt a franciatanulásban ügyesen hasznosíthatjuk, hisz a gyermek majd biztosan örül, hogy kedvelt meséjét francia eredetiben is felfedezheti. Számosan vagyunk tehát, akik nyolc-tíz évesen találkoztunk a La Fontaine-mese eredetijével, pontosabban neki a huszadik századi gyerekagyra adaptált változatával, és ezért számosan vagyunk, akik éveken keresztül két rovar nevét tudtuk biztosan és folyamatosan franciául: fourmi = hangya, cigale = tücsök. Végülis 50 %. A cigale ugyanis nem tücsök, hanem kabóca.
Oszlassunk el továbbá egy másik félreértést, a tücsök nem hegedül. Hogy miért nem, annak pont az az oka, hogy a tücsök kabóca. Márpedig míg a tücsök ciripel, azaz magas hangon krikkeg, amiről akár hegedűre is asszociálhatunk, addig a kabóca hangja sokkal inkább hasonlít automata locsolóberendezésére vagy idegbetegek által huzamosan rázgatott rumbatökére, mint hegedűszóra. Mit csinál a kabóca? Egyesek szerint zümmög, mások szerint ciripel, de ne higgyünk nekik. A kabóca, az egyszerűen zörög, esetleg zürrög, ahogy Rejtő Jenő mondja: "A pálmakoronákon majmok visongtak, és megszámlálhatatlan kabóca zürrögött mindenfelé." (Az előretolt helyőrség, p. 46.), avagy cirreg, ha a Baka István fordította Nyikolaj Gumiljovra hallgatunk: "Hőségben haldokló ligetből, / Szünetlenül, pitymallat óta, / A legékesebbről, legfényesebbről / Cirreg a mámoros kabóca." Hogy a La Fonataine-i tücsköt sokszor mégis hegedűvel ábrázolják, és hogy ez az ábrázolás begyűrűzött a mesébe magába, és egy csomó adaptációban nyárhosszat hegedülő tücsök megy kunyerálni a szorgos hangyához, annak több oka lehet. Talán a zenészbogárról, ki nem dolgozik, télen azonban vacog és koldul, Magyarországon a cigányokra asszociáltunk. Talán a hegedűt az a félreértés szülte, mely szerint a tücsök úgy ciripel, hogy a lábait dörzsöli egymáshoz, ami ugye hasonlít a hegedülés mozdulataira (amúgy valójában a szárnyát dörzsöli, nem a lábát). Talán a tücsök mindig is hegedült magyarul. Végülis tök mindegy. A tény tény, a magyar tücsök sokszor hegedül, míg a francia kabócát mindenféle hangszerrel ábrázolják, pl. gitárral is, ami ugye a dél-nyugat-európai gitane-ok attribútuma. Az is tény azonban, hogy az eredeti La Fontaine-szöveg szerint a kabóca se nem hegedül, se nem gitárol, hanem énekel. "A tücsök dalolt egyre, bár / Ízzott a nyár", Kosztolányi fordításában. Hogy La Fontaine a kabócazürrögésbe hogy hallotta bele az éneklést, az rejtély, tény, hogy ennyi erővel tényleg hegedülést is belehallhatott volna, bár ki tudja, hogy énekeltek az emberek a XVII. században. De mindegy is, a lényeg csak az marad, hogy a tücsök és hangya történetében valójában nem hegedül a tücsök, hanem énekel a kabóca.
Tücsök cirip
Kabóca zürr
Mindamellett ne törjünk pálcát se a La Fontaine-fordítók, se a magyar La Fontaine-illusztrátorok feje fölött. Ez utóbbiak ugyanis valószínűleg Heltai Gáspár nyomán szöcskésítették a kabócatücsköt. A La Fontaine eredetije, tudható, Aiszóposz, magyarul Ezopusz réges-régi meséjét koppintja. Ez utóbbit pedig nem csak La Fontaine nyúlta le, hanem a kiváló Heltai is, A hangyáról és szecskéről című, 58. fabulájában, egy évszázaddal La Fontaine előtt. Kivéve, mikor nem, mert a fabulának van A hangyáról meg a tücsökről című változata is. Kabóca, na az pont nincs. Mármost a Heltai-féle szecskő hülyeségnek tűnik, mert a szöcske néma, mint a ponty, nem cirreg, nem zürrög, és még nem is ciripel, nettó marhaságnak tűnik tehát, hogy egész nyáron énekeljen. [Update: "A hímek éneke hangos és átható." Írja a wikipedia valamelyik szöcskéről. Vagyis nem, nem Heltai volt hülye. Akkor ki?] Mindazonáltal ebbe a dologba valahogy az angolok is beleszaladtak, őnáluk a La Fontaine-i kabóca szintén grasshopper, azaz szöcske. Vagy sáska? Hagyjuk. Ami Ezopuszt magát illeti, ő kabócázik, Ο τζίτζικας και το Μυρμήγκι az eredeti, a τζίτζικας (kb. cicikasznak kell ejteni, aszisszük) pedig ugye mennyire hasonlít a latin Cicadidae-ra, ami meg ugye mennyire hasonlít a francia cigale-ra. Összegezve tehát a szöcske ugyan melléfogásnak tűnik, tekintve, hogy 1. Ezopusznál kabóca van; 2. a szöcske nem dalol, az illusztrátorok, kik sem nem klasszikafilológusok, sem nem zoológusok, viszonylag joggal rajzolnak szöcskét, minthogy ez a változat a számunkra kedves Heltai Gáspártól ered.
Ami pedig a fordítókat illeti, noha a szótár egyértelműen tudja, mi a különbség tücsök és kabóca között, a fordító mégis feltehet magának némi kérdéseket. A kabóca ugyanis Franciaországban, sőt Dél-Franciaországban egyfajta ikon. Kénytelen az lenni, mert amikor ezek a dögök párzani kívánnak, olyan hangosan zürrögnek mindenfelé, hogy az ember akkor se tudna másra figyelni, ha olyan nagyon akarna. Vannak, akik szerint a kabócák éneke (!) megnyugtatólag hat az elgyötört emberi agyra, lehet, de egyrészt az sem kizárt, hogy az agy elgyötrésében történetesen a kabócazürrögés is komoly szerepet játszott, másrészt mondjon ki, mit akar, a kabócazürrögéssel súlyosbított Mistral az halálos. A Mistral ugyanis nemcsak Verne-regények hajóit pozdorjává aprító szélvész, nemcsak a Rhône-völgy fölül a felhőket percek alatt elfújó, így az ottani szőlőket mesésen szárazon tartó szél, hanem a marseille-i idegösszeroppanások és közúti anyázások legfőbb oka is. Őt súlyosbítani sok decibel kabócával olyan jelenség, melyet tényleg csak az őshonos okcitánok bírnak figyelmen kívül hagyni. Ráadásul a kabóca vedlik is. És ha vedlett, a páncélját otthagyja. És ha otthagyja, a gyerekek összeszedik. És ha összeszedik, akkor minden dél-francia család minden felesleges üres dunsztosüvege elhullajtott kabócapáncéllal telik meg csakhamar. Mindezekből következően pedig a kabóca olyan a mediterrán Franciaországnak, mint Elzásznak a virsli. Magyarországnak azonban a kabóca nem toposz. Ellenben a tücsökciripelés, ha nem is toposz, a nemzeti kollektív tudatban valami nyári mezőn fetrengések nosztalgikus kísérőzenéje. Így mondjuk érthető, hogy a La Fontaine-fordítók inkább választották a tücsköt a kabóca helyett.
Melyek egyébként rokonok. Nézzük meg most már rendesen képen is, tessék a (mezei) tücsök, Gryllus campestris, franciául grillon (champêtre):
és tessék a kabóca, Lyristes plebejus, franciául cigale:
Utóbbi, mint látjuk, nem fekete, hanem barnás, fiatalon zöldes is. Ami még azt is jelentheti, hogy a magyar illusztrátorok mégsem Heltai nyomán kezdtek szöcskézni, hanem a francia La Fontaine-illusztrációkból kifolyólag, melyeken a kabóca általában sovány zenész, ráadásul ruhában, esetenként hangszerrel a kezében. Vagyis mi látszik belőle? A vékony ízelt lába, a feje, a szárnya vége és a színe. Az is lehet, hogy így változott át a tücsök szöcskévé, talán a magyar illusztráció valahogy átvette és félreértelmezte a franciát. De az is lehet, hogy nem. Egy azonban fix. A cigale nem tücsök, és a tücsök nem szöcske. Aki szülő, aki franciatanár, nem árt, ha tudja.
[A posztindító kép Antoine Martinez Gyerekek a kútnál című képe, innen.]