Kedves olvasónk, Nyúl Endre, persze ez biztos álnév, arról számol be, milyen érzés egy francia házasság. Tanulságos írását változtatások nélkül közöljük.

Olvasom az Indexen, hogy Vadócz Krisztián, aki mellesleg egy magyar focista, a beavatatlanoknak mondom, szóval ez a Vadócz megnősült. Leszarnám, ha nem olvasnám, hogy megkérte a nője kezét, és két nap múlva már meg is volt az esküvő. Na ezzel tapostak rá az idegeimre. Most elmesélem, hogy hogyan volt az én esküvőm.

Jó, én basztam el. Mi a fenének kellett nekem francia feleség, azóta se értem, de valahogy úgy hozta a sors, hogy a menyasszonyom sajna francia volt. Még mindig francia, de már nem a menyasszonyom. Noha volt a történetnek olyan pontja, ahol igazat adtam Georges Brassensnek, és inkább voksoltam volna az örök jegyeslétre, végül azért mégis sikerült elvennem. Mindegy. Szóval, pech, az ara nem magyar. Azt gondoltam, ez nem lesz akkora nagy baj, mert végülis eu meg minden. Eu? Meg minden? Hm. Lássuk.

Először úgy gondoltuk, hogy Magyarországon esküszünk, mert olcsóbban jön ki úgy a lagzi. Bölcs döntés lett volna, csakhogy volt ezzel egy kis gond. Mondom. A házasságkötési szándékot, mondta az okmányiroda, minimum egy, maximum hat hónappal a házasságkötés előtt kell bejelenteni. Mi decemberben akartunk esküdni, szóval leghamarabb júniusban jelenthettük volna be a házasságkötési szándékot. Igen ám, csakhogy mi ekkor Franciaországban éltünk, és nem tudtunk hazamenni csak augusztusban. Ha intézhettük volna a dolgokat áprilisban, mikor otthon voltunk, az jó lett volna, de nem intézhettük, leghamarabb csak júniusban. Az augusztusi intézkedés azonban kockázatosnak tűnt. Az a városháza, ahol esküdni kívántunk, ugyanis csak hétvégén esket, ki tudja, miért. Egy esketés fél óráig tart minimum, ráadásul a téli szünetben be is zárnak két hétre. Félő volt téhát, hogy ha túl sokáig várunk a bejelentéssel, már nem lesz helyünk azon a napon, amit előzőleg kinéztünk. Vállalhatjuk-e a kockázatát annak, hogy szervezünk egy lagzit december elejére, bérelünk hozzá termet meg minden, riasztjuk az 1500 kilóméterre található francia rokonságot, akik szállást meg repülőjegyet foglalnak, majd esetleg beüt a ménkű, és nem tudunk esküdni, csak januárban, a karácsonyi szünet után? Nem, ezt nem vállalhattuk. Ezért eltoltuk az esküvőt pár hónappal, úgy döntöttünk, majd inkább nyáron. Már ekkor eszembe jutott, hogy a fene se gondolta volna, hogy ekkora nehézséget okoz kiházasodni a franciákhoz, de ekkor még nem sejtettem, hogy ez csak a kezdet. Például nem álmodtam azt se, hogy egy okmányirodai ügyintézőt napokon keresztül dizsoni mustárba pácolok, majd lassú tűzön pépesre sütök, végül kenyérre kenek és elfogyasztok. Csak azt gondoltam, oh, az ördögbe.

Intézni kezdtük hát a következő esküvőt, melyet júliusra óhajtottunk időzíteni. A terv úgy szólt, hogy januárban hazamegyünk, bejelentjük a házasságkötési szándékot, lefoglalunk egy jó szaftos időpontot júliusra, és akkor oké minden. Logikusnak és abszolút kivitelezhetőnek tűnt a dolog. Tűnt. Valójában azonban nem volt az, mert van egy olyan szabály, legalábbis ott, annál a városházánál volt egy olyan szabály, hogy a bemutatott okiratokat, pl. a születési anyakönyvi kivonatokat hitelesíteni kell. Hitelesnek pedig az számít, ami maximum hat hónapja lett kiállítva. Továbbá az okiratnak hitelesnek kell lennie a házasság bejelentésekor, majd a házasságkötéskor is. Mi következik ebből? Decemberben kikérjük az ara anyakönyvi kivonatát, hogy mikor januárban bejelentjük az óhajunkat, meglegyen, node ugyanez az okirat júliusban már nem hat-, hanem héthónapos lesz, azaz érvénytelen. Bakker, ez azt jelenti, hogy a decemberi anyakönyvi kivonattal legkésőbb júniusban kell esküdni. De júniusban még tanév van, vagyis a családok nem tudnak Magyarországra utazni. Mi a teendő? Például januárban kiállíttatni az anyakönyvi kivonatot, és azzal februárban hazautazni házasságot bejelenteni, csak, milyen pech, ekkor már be volt tervezve a karácsonyi hazautazásunk, februárban nem tudtunk egy időpontban mindketten elszabadulni a munkából. Újra gondolkodóba estünk, hogy akkor mi legyen.

És ha áprilisban esküdnénk, a tavaszi szünetben? Igaz, olyankor sokat esik az eső, de legalább nem kell azon aggódni, hogy nem lesz helyünk a városházán. Nosza. Ekkor ütött be a francia közigazgatás ménköve. Ha hiszik, ha nem, kedves olvasóim, Franciaországban van egy olyan törvény, hogy a házasság bejelentése után a városházán kirajzszögeznek egy papírt, hogy X és Y ekkor és ekkor házasságot fog kötni. Ennek a papírnak kinn kell lógni a városháza üzenőfalán egy hónapig, és akkor lehet ténylegesen megesküdni, ha az egy hónap alatt senki nem tiltakozik a házasság ellen. Tetszik érteni? Ez egy mittudomén hány évszázados gyakorlat, kifüggesztették, hogy Jani meg Mari össze akar házasodni, az egész falu látta, híre ment, és akkor jött Géza, hogy de ő már elvette a Marit. Vagy nem jött, és akkor lehetett esküdni. Nos, ez a remek szokás maradt használatban így, a huszonegyedik századra Franciaországban. Konkrétan ez azt jelentette volna, hogy a mi házasságkötési óhajunkat a budapesti francia nagykövetségen lógatták volna ki a falra, hátha épp arra téved a menyasszonyom valami ismerőse, és végigböngészvén az ottan sorakozó felhívásokat, felkiált, hogy nono, ezt én ösmerem, ez mán házas ám! Ugye, milyen fürge a francia közigazgatás? Csak úgy suhan a változó világgal. (Amúgy évekkel később egy bizonyos Nicolas Sarkozy teljes titokban házasodott össze egy bizonyos Carla Brunival. Ugyan hova a k.rva édesanyjukba függesztették ki a házasságkötési szándékot, hogy egy darab bulvárújságíró sem vette észre?)

Na vegyük át még egyszer az egészet, mi kell a házasságkötésünkhöz? Elször el kell mennünk a francia nagykövetségre szólni, hogy mi annyira beleszerelmesedtünk egymásba, hogy össze akarunk házasodni. A francia hatóságok ekkor megnézik az összes papírjainkat, és ha minden klappol, akkor kifüggesztik a nagykövetség falára, hogy mink össze akarjuk kötni az életünk fonálját. Egy hónapig malmozunk, jó esetben nem jön senki, hogy ő látta a falon a dolgot, és protestálna miatta, és akkor egy hónap elteltével megkapjuk azt a papírt, amely feljogosítja a menyasszonyomat az összeesküvésre, és amelyet a magyar okmányirodában majd be kell mutatnunk, az összes többi dokumentummal egyetemben. Vagyis az ara kikéri az anyakönyvi kivonatot, expressz elrohanunk a francia nagykövetségre, ott expressz kifüggesztenek minket a falra, egy hónappal később expressz megkapjuk a hőn áhított és még annál is nélkülözhetetlenebb dokumentumot, expressz átloholunk az okmányirodába mind a ketten, és ott expressz bejelentjük a házassági szándékot. Csakhogy ekkor az az anyakönyvi kivonat, amelyet az ara még a procedúra elején kikért, már minimum egy hónapos ám, de valószínűbb, hogy másfél vagy kettő. Ergo négy hónapunk marad a házasodásra. Négy hónappal a bejelentés után azonban már nem biztos, hogy sikerül arra a dátumra időpontot foglalni, amit kinéztünk, márpedig a francia rokonságnak minimum egy fél évvel előre illene szólni, hogy pontosan mikorra is tervezzék az utat, és emlékezzünk, ha csúszás van, az simán lehet egyhetes is, hisz csak hétvégén van esketés.

Hát, ekkor már kicsit csúnyábbakat gondoltam, és egy kis anyázás után arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy házasodjunk inkább Franciaországban. Úgy gondoltuk, ez egyszerűbb lesz, hiszen a francia hatóságok mindössze egy igazolást kérnek arról, hogy énnekem jogom van megházasodni. Ez egy darab papír, melyet egyszer felmutatok, és aztán akkor házasodok, amikor csak jól esik, hétköznap, hétvégén, tök mindegy. Igaz, ez ugye azt jelentette, hogy a magyar rokonok 95 %-a nem fog eljönni az esküvőre, mert nem engedheti meg magának, de minek is jönne, mert franciaországi lagzira amúgy se volt pénzünk, az esküvőn kívül ezért lesz maximum egy vacsora, utána meg aki akar, elmehet diszkóba. Ha beengedik. De ekkor már ezek a dolgok sem érdekeltek minket, csak házasodjunk össze valahogy végre, a többi le van szarva, gondoltuk felelőtlenül. Felhívtam az okmányirodát, hogy hogyan állítják ki nekem azt az igazolást, amit a francia szervek kérnek. Mondták, semmi különös, bemegyek egy anyakönyvi kivonattal meg egy igazolvánnyal, oszt kész. Sirály. Januárban be is mentem. Azóta se értem, hogy élte túl az ügyintéző a látogatásomat.

Csókolom, jöttem egy papírért, hogy megházasodhatok külföldön. Mondom én. Jó. Mondja ő. Hol a menyasszony? Franciaországban. Akkor kell nekem egy közjegyző által hitelesített nyilatkozat, melyben a menyasszony kijelenti, hogy legjobb tudomása szerint semmilyen jogi akadálya nincs annak, hogy önhöz hozzámenjen. Hogy mi van, tessék? A kisasszony menjen el egy közjegyzőhöz, tegyen egy ilyen nyilatkozatot, azt a nyilatkozatot fordíttassák le az OFI-val, és hozzák el ide. Akkor én kiállítok magának egy papírt, hogy részünkről nincs akadálya a dolognak. Ha Rozsomák lettem volna az X-Menből, beleállítom a körmeimet az ügyintéző hölgy kontyos fejébe, de szerencséjére nem vagyok mutáns azóta se. Mondom neki, de drágám, én egy papírt kérek, melyben benne foglaltatik, hogy nekem, Nyúl Endrének, jogom van házasságot kötni. Mi a fasz köze van ehhez a menyasszony jogainak? Hogy neki joga van-e velem házasságot kötni, azt majd a francia hatóság eldönti. Önnek ez nem feladata. Csak adjon egy papírt, hogy nagykorú vagyok és nőtlen, a többit meg bízza ide. Nem. Mondja ő konokul. Én azt a papírt csak a nyilatkozatért cserébe adhatom ki. Semmi sem segített, nem volt más megoldás, kellett az a rohadt nyilatkozat. Végső elkeseredettségemben felhívtam egy jogász barátomat. Az volt a tervem, hogy megfenyegetem az okmányirodát, hogy beperelem őket a picsába, mert alkotmányos jogomban sértenek, mikor nem hajlandók a rólam náluk tárolt adatokat kérésemre kiadni. A jogász barátom azonban egyszerűbb módját ajánlotta a dolognak: egy rokona ugyanis az okmányirodán dolgozott, majd ő segít, mondta.

Másnap délelőtt két elképesztő tapasztalatra is szert tettem. Egyrészt megérkeztem az irodába, és két perc múlva kikukucskált egy hölgy, és a fejével intett, hogy menjek be soron kívül. Előző nap sorszámot kellett tépnem, és (noha mindössze ketten voltak előttem) jó másfél óráig vártam a soromra (mert ahelyett, hogy velem foglalkoztak volna, egy ügyintéző mindig kidugta a fejét, és valakinek, aki percekkel korábban érkezett, intett a fejével, hogy jöjjön be soron kívül). A másik földöntúli élményem meg az volt, hogy bemehettem egy olyan helyiségbe, melynek az ajtajára az volt kiírva, hogy "Tilos a bemenet!" Bakker, gyerekkorom óta bassza a csőröm, hogy mi lehet ezeknek az ajtóknak a túloldalán. Most megtudtam: iroda.

Szóval a hölgy meghallgatta a sirámaimat, majd azt mondta, hogy most az egyszer, de tényleg most az egyszer, mert kivételes helyzetben vagyunk, megnyitja nekem a dossziét a nyilatkozat nélkül is. Kis híján leborultam, és azon gondolkoztam, hogy vajon elég lesz-e neki egy nagy csokor virág Omnia-kávés ajándékcsomaggal, vagy ne szarozzak, adjak neki inkább egy tízezrest. Percek alatt be is pötyögte az adatainkat a számítógépbe, bár mikor a menyasszonyom szüleinek a nevét betűztem neki, morgott egy cseppet, hogy "így, bemondásra, ez azért példátlan". Rá se hederítettem, csak mohón lestem a nyomtatót, ugyan mikor jön ki belőle A Dokumentum. Nem jött. A hölgy azt mondta, jól van, akkor majd postán juttassam el a nyilatkozatot, és akkor majd ő postán elküldi A Dokumentumot. Ekkor döbbentem rá, hogy a protekcióm arra lett elég, hogy az adataimat felvegyék. Hát, madarat tolláról, ugye, lett volna csak egy normális barátom valami komolyabb ismeretséggel, tán még az illetékbélyeget se kell megvenni, de ugyan mit is vár egy ilyen kispályás senki a világtól, nem is értem én se.

Nem volt mit tenni tehát, bementünk egy francia városházára, és mondtuk, hogy nyilatkozatot szeretnénk tenni. A francia anyakönyvvezető a képünkbe röhögött, hogy milyen nyilatkozatot, ilyenről ő még sose hallott, mibe vannak ezek a magyarok, már elnézést. De azért ugye kiállítja, kérdeztük kétségbeesetten, mondta, persze, úgyse ér semmit. Megírtuk, aláírtuk, kérdezte, pecsét kell rá, mondtuk, viccel, legalább kettő. Aztán elküldtük a papírt az okmányirodába, és reménykedtünk, hogy egy héten belül megjön A Dokumentum. Kell-e mondanom, hogy nem jött meg?

A nyilatkozatunkkal kiegészített dossziét a megyei bíróságra küldték ugyanis, ahol egy megyei hatáskörökkel felruházott, másik ügyintézőhöz került, mert A Dokumentumot ő állíthatta ki csupán, senki más. Ügyintézési idő: két hónap. Ekkor fogtam a telefont, és felhívtam a megyei ügyintézőt. Kedvesen köszöntött, és elmodta, hogy hát ez bizony így van, de majd megpróbál sietni. Kérdeztem tőle, hogy de árulja már el nekem, hogy mért van ez így? Hát miért csinálják velem ezt a dolgot? Mért nem állítanak ki egy papírt, hogy jogom van megházasodni, ehhez mért kérnek mindenféle abszurd nyilatkozatokat, miért? Azért, jött a válasz, mert ők engem így akarnak megvédeni, nehogy véletlen érvénytelen házasságot kössek. De ember, bazmeg, hát mi az, hogy érvénytelen házasság, hát ez egy Európai Uniós tagállam, ez nem Szomália, bazmeg, ez Franciaország, közös eús törvényeink vannak velük, nem kell vízum meg útlevél meg munkavállalási engedély, ember, bazmeg, a huszonegyedik században vagyunk. Hát igen, mondja ő, de ez akkor is így van, mert a magyar állam törvényei ezt írják elő. Legyen, mondom én. De mi van, ha én olyan egy vakmerő ember vagyok, hogy meg akarok házasodni még a magyar állam féltő atyáskodása nélkül is? Bakker, megházasodok, oszt ha a magyar törvények szerint nem jó a nász, akkor nem kapok magyar házassági anyakönyvi kivonatot, így jártam. Valóban, mondja ő, de a magyar állam biztos akar lenni abban, hogy az ő állampolgárai nem esnek ilyen csapdába, inkább mindent jó előre elintéz. Hát legyen, mondom én, de akkor engedjen meg még egy utolsó kérdést. Ha én történetesen buzi lennék, és egy spanyol macsóval akarnék összeházasodni, mert ugye ott ez törvényes, akkor a magyar állam ezt megakadályozná, és juszt se adná ki A Dokumentumot? Igen. Mondja ő. Hát gratulálok hozzá. Mondom én.

Két hónappal később, persze egy nappal sem korább megkaptuk A Dokumentumot. Közben kiderült az is, hogy ezt nem a francia városházán kell majd bemutatnunk, hanem egy franciaországi magyar konzulátuson, ahol majd kiadják azt a (francia nyelvű) dokumentumot, amellyel elmehetünk a városházára esküdni. Vagyis A Nyilatkozat, melyet a menyasszonyomtól kértek, ahhoz kellett, hogy kiállítsuk A Dokumentumot, amely ahhoz kell, hogy kiállítsák A DOKUMENTUMOT, amelyet bemutathatunk a városházán, és akkor összeházasodhatunk. Megkaptuk hát azt a kurva papírt, és be is mentünk vele egy konzulátusra. Az ügyintéző néni a kezébe vette, összevonta a szemöldökét, rám nézett, és azt kérdezte: Ez meg mi? Hogyhogy mi, kérdeztem vissza remegő hangon, hát a papír! A Dokumentum! Ő még ilyet sose látott, mondja. Egy pillanatig úgy éreztem, most összeomlok, és holtsápadtan kérdeztem, hogy de ugye azért elfogadja. Megvonta a vállát, hogy neki tök mindegy, de azért megmutatja a konzulnak, mert ilyet még ő se látott, az is biztos. Kijött a konzul, hitetlenkedve forgatta a papírt, nevetgélt egy sort, majd megkérdezte, hogy ezt mégis honnan a fenéből szereztem, és mikor elmeséltem neki a megpróbáltatásokat, melyeken keresztül kellett vergődnöm A Dokumentum megszerzéséig, már jóízűen kacagva csapkodta az asztalt, hogy ha ő ezt a klubban elmeséli. Majd valamivel halkabban megsúgta, hogy egyébként olyan is volt már, hogy bemondásra adták ki a papírt, mert nagyon szorított az idő. De valójában csak egy olyan okirat kellett volna, amelyben benne foglaltatik, hogy énnekem jogom van megházasodni. De hát, mondtam én, ilyen okirat nincs, vagy nem adható ki Magyarországon. Dehogynem, mondta ő, és ki is adják mindenütt, ez az első eset, hogy ilyen abszurd baromságot hall valakitől. Akkor mégsem én vagyok a hülye, gondoltam megnyugodva.

Néhány hónappal később megtörtént a nász, mely másfél évet késett a hatóságok elképesztő idiotizmusa és inkompetenciája vaskalapossága miatt. A Dokumentumot eltettem, hogy majd bekeretezem, de végül elkallódott valahol, talán egy költözködés során. Azóta is attól rettegek, hogy egy nap beállít valaki az okmányirodáról, és számonkéri rajtam ezt a felelőtlenséget. Arra gondolni se merek, mi lenne, ha el akarnék válni. Jézusom... inkább kinyírom az asszonyt, abba legalább nem hülyülök bele.