Először úgy gondoltuk, hogy túl veszélyes, meg különben se értünk hozzá. Aztán úgy, hogy még annál is veszélyesebb, és még mindig nem értünk hozzá. Aztán úgy, hogy annyi hülyeséget olvastunk róla, hogy a miénk fel se tűnne, de akkor meg minek. Végül azonban úgy döntöttünk, hogy sajna kötelességünk szólni erről. Miért? Nem elvi, hanem praktikus okokból: hogy le legyen írva, mert akkor le lesz írva. És akkor lehet lapozni.

Hogy mennyire értünk hozzá, arról kiváló illusztrációul szolgál, hogy eddig kétszer próbáltunk utalni rá, először a dátumát írtuk rosszul, aztán meg az ördög nevét. Az is igaz, lehet, hogy ezek a hibák nem is a hozzá nem értésünk jelei, hanem a tudatalatti (? alatti? biztos?) ódzkodásunké. De tulajdonképpen mindegy.

Vannak különböző elképzelések arról, hogy miért olyan rázós ez a terep. Nyilván mindenkinek van valamennyi igaza is. Biztosan igazuk van például azoknak, akik szerint azért ilyen rázós a dolog, mert nem lett feldolgozva a trauma. Hát nyilván. Azoknak is biztosan igazuk van, akik szerint azért rázós a dolog, mert félre vagyunk tájékoztatva. Mint mindig, mondaná a szkepszis, pipáján nagyot szippantva. Azoknak, akik azt mondják, a baj az, hogy ahelyett, hogy a kezünk ügyében lévő problémákra koncentrálnánk (valahogy így mondta Samuel L. Jackson a Die Hard 3-ban, ugye?), már megint a hátunk mögé mutogatunk, szintén van némi igazuk. Azoknak akik a hisztériát vádolják, azt, hogy honfitársaink egy része bizonyos témákra, mint Doc Holliday a stukkert, úgy rántja elő a t-betűset, szóval azoknak, akik szerint ez csak árt a dolognak, szintén igazuk lehet. És most nem sorolunk fel többet, csak higgyük el nyugodtan, hogy még egy csomó különböző véleménynek van igaza ezeken kívül. És persze nekünk is van vesszőparipánk. Mely szerint a baj legfőbb forrása, de legalábbis tetézése a nemzet fogalma körüli káosz. Írtunk erről egyet, a francia nemzet kapcsán. Most nem ismételjük magunkat. (Még.)

Van itt egy feszültség, amely megrontója az egész dolognak. Arról a pechről van szó, hogy ország és nemzet nem ugyanaz. Sose. De pláne nem ugyanaz a trauma előtti Magyarország kapcsán. Hát épp ez a baj, hogy szerbek, románok, horvátok tartoztak ahhoz az országhoz, és ők ma egyáltalán nem sírnak a történtek felett. Persze most rettentő igazságtalanul nem foglalkozunk a kívül rekedt magyarokkal, de ha velük is foglalkoznánk, sose érnénk a végére. Ezért most legyen elég, hogy tudjuk, hogy ez igazságtalan. Nem elég, de legyen elég. Szóval hogy itt valahányszor arról van szó, hogy az a nagy, trauma előtti ország, az kellene, akkor jön a - mitagadás, jogos - replika, hogy na de kérem, az az ország nem egyenlő azzal a nemzettel, aki óhatja. Jogos ez a felelet, nyilván. És minket mégis zavar benne valami, és megmutatjuk, hogy mi. Képzelegni fogunk, történészek fogják be a fülüket.

Képzeljük el, hogy Franciaország elveszít valami világháborút, mondjuk ősi riválisai, az angolok és a németek ellen. Ez utóbbiaknak legyenek szövetségeseik még az oroszok is. Képzeljük el, hogy mindez nem annyira a XX. század elején van, hanem inkább a XIX. végén, mert úgy hihetőbbek a mindjárt elképzelgett következmények. Mert most összedörzsöljük tenyerünk, és csillogó szemmel azt álmodozzuk, hogy Anglia és Németország példásan meg kívánja büntetni a franciákat. Van rá okuk elég, rohadt kis csigazabálók, folyton ugrálnak, ez a tetves Napóleonjuk is mit művelt, most még egy világháborút is kiprovokáltak, elég legyen, intézzük el őket olyan keményen, hogy soha többé ne tudjanak ugrálni. Szabdaljuk szét a rohadékokat. Indul az olló, íme az okfejtés:

Kezdjük azzal, hogy Elzász-Lotaringia természetesen német, ehhez kétség sem fér. Anglia visszakapja Aquitaniát, Bordeaux végre megint angol. Savoya, ki ekkor még csak néhány évtizede tartozik Franciaországhoz, szintén ugrik, Svájc nagy boldogságára. Nizza nem különben, hiszen nemrég még ő is piemonti volt, nem francia. Szóval most így néz ki Franciaország:

De itt még nem állnak meg a francia nép bosszúra éhes ellenségei. Továbbgondolván a dolgot ugyanis arra jutnak, a legokosabb az lenne, ha Franciaországhoz nem tartozna semmiféle olyan terület, melyen nem a francia nemzet van jelen. Logikus. Ugrik tehát az összes gyarmat, ezt mondani is felesleges, de ugrik Korzika is. Egyértelmű, ha ma, a XXI. században vannak korzikai szeparatisták, akkor képzeljük, mi lehetett a XIX-ikben. Aki járt Provence-ban, láthatta, hogy Marseille egyeseknek ma is Marselha, ennek az az oka, mondják az angolok és németek ezernyolcszázkilencvenvalahányban, hogy Provence-ban nem franciák, hanem okcitánok élnek, nyissz. Languedoc-Roussillon katalán, ez egyértelmű, Midi-Pyrénées szintén a spanyolokat illeti. Bretagne-ban bretonok élnek. Nyelvük van, kultúrájuk, történelmük. Nyissz. Normandia dettó, normannok nem franciák, nyissz. Franciaország tehát ilyen ma:

Volna még ötletünk további nyirbára, például eldönthetnénk, hogy pusztán önös érdekből, önként s dalolva kiugrika a vesztes Franciaországból a tradicionálisan kőgazdag Burgundia vagy Anjou, de legyen elég most ennyi, talán ez is megteszi. Szóval a fenti térkép jelzi a XX. századi Franciaországot, mely elvesztette a Földközi-tengert a stratégiailag kulcsfontosságú Marseille-jel és a gyönyörű Riviérával. Elvesztette a kereskedelmileg és kulturálisan meghatározó Bordeaux-t, valamint az Atlanti-óceán és az Alpok egy részét. Párizs 60 kilóméterre van a nyugati országhatártól, és a Szajna nem köti többé össze az óceánnal, illetve összeköti persze, csak nem belföldön. Anglia ismét határos szárazföldön is Franciaországgal, Spanyolország megerősödött (ha nem alakult egy része Katalóniává), az olaszok szintúgy. Mindennek Franciaország ellenségei nagyon örülnek. Úgy gondolják, és hát joggal, hogy a francia királyság holttestén keletkezett sok kis országocska nem alkot többé egy nagy és erős egészet, a franciák pedig nem ugrálhatnak. El lettek intézve.

Most persze sokan azt gondolják, hogy ez abszurd, és igazuk is van, direkt olyanra csináltuk. A dolog azonban úgy fest, hogy a XIX. század végén és a XX. század elején nagyon fontos dolog következett be Nyugat-Európában: a közoktatás stratégiai pont lett. Elkezdték nevelni a népet. A századforduló nyugatján az állampolgárok nagy része immár eljár iskolába, megtanul írni és olvasni, ámde az írással és olvasással együtt megtanulja a nemzeti identitást is. A képlet egyszerű: ha az állampolgár büszke a hazájára, könnyebb szívvel fizet adót. A modernizálódó társadalomban ugyanis nem kevesebbet kell megértetni az egyszerű földi halandóval, mint azt, hogy noha szabadság van, noha nincs már fölötted a földesúr, aki majd jól megpálcáz, ha rosszul viselkedsz, ettől még te nem csinálhatsz azt, amit akarsz. Nem vagy kvázi tulajdona a gazdának, de ettől függetlenül önként engedelmeskedni fogsz, mert ez közvetlenül a társadalom, közvetve pedig a te érdeked. Minél egységesebb a közösség, és közösségen a XX. század elején nemzetet értünk, annál könnyebb az országnak. Ezt az egységet ekkoriban úgy kívánják megteremteni, hogy ha törik, ha szakad. Ma például egy érdekes nyelvjárás kincsnek minősül, egy kis nyelv halála tragédiának. A XX. század eleji nemzeti politika azonban távolról sem így gondolkodott. Épp ellenkezőleg, ekkor a cél a nemzeti nyelv, vagyis Franciaországban a francia megerősítése. Iskolában például tilos bretonul, katalánul, korzikaiul stb. beszélni. El tudjuk képzelni, mit jelent ez: csóró kis elzászi megszólal elzásziul, tanító bácsi puff, jól elseggeli. Valami olyasmiről van szó, amelyről Slota bácsi legszebb éjszakáin álmodozik, csak országosan és élesben. Nem csak a franciáknál, sokan pontosan azzal magyarázzák az első világháborút, hogy egy rakás országban túl keményen verték bele az emberekbe a nacionalizmust.

Egyes elzászi bácsikák mind a mai napig büszkén állítják, hogy ők nem franciák, hanem elzásziak. Languedocban mind a mai napig vannak katalánul beszélő közösségek. Van okcitán wikipédia. Breton is. Ha a XX. század elején Bretagne elszakad Franciaországtól, és agresszíven elkezd nemzeti politizálni, csinál magának nemzeti irodalmat meg történelmet, és keményen kényszeríti a polgárait, hogy bretonul beszéljenek, franciául meg még véletlenül se... nos, akkor előfordulhat, hogy ma, 2010-ben a Bretagne-ban élőknek breton nemzeti identitásuk lenne, és abszurdnak találnánk a gondolatot, hogy ezeket a szegény, évszázadokon ketesztül elnyomott bretonokat egyes franciák vissza akarják csatolni az anyaországhoz. Ha évtizedeken keresztül az lett volna a politikailag korrekt elgondolás, hogy a katalánoknak ugyanúgy van önrendelkezési joguk, mint bárki másnak, ezért Languedoc-Roussillon igenis nem Franciaország, hanem Katalónia, akkor ma az lenne abszurd, hogy valakik franciának tartják. Franciaországnak az volt a nagy mázlija, hogy nem veszített el semmiféle világháborút a XIX. század végén, és az angolok és németek nem akarták, de ha akarták volna, se tudták szétszabdalni. Ha akarták, tudták, tették volna, kis képzelőerő kell csak ahhoz, hogy lássuk a mai francia területek helyén a boldog és virágzó, saját dicső múlttal, saját nyelvvel és kultúrával rendelkező országocskákat.

Nem így történtek a dolgok azonban. Franciaországot nem szabdalták szét, ezért mára a dicső bretonok kilencvenmittudjukmihány százaléka nem beszél bretonul, ahogy az Occitan Warrior nevű blog is viszonylag elszigetelt jelenségnek tekinthető. Aki ma azt állítja, hogy Provence-ban nem franciák élnek, az nem őriz túl meghitt kapcsolatot a realitással.

Most ennek fényében gondoljuk el, hogy a trauma elmarad. Gondoljuk el, hogy szlovák testvéreink rendkívül igazságtalan módon nem kapnak (még megkésve sem) saját országot, hanem maradnak a miénk, mitöbb, mi hevesen magyarizálni kezdjük őket. Mi lenne ma a Felvidéken vajon? Egy Bretagne-hoz hasonló, szittya, a központi hatalommal tradicionálisan dacos, saját szlovák nyelvét-kultúráját ápolgató, de azért mégiscsak egyértelműen magyar közösség? Meg tudtuk volna csinálni azt, amit a franciák, meg ugye egy csomó másik ország is, bele tudtuk volna taposni a magyar nemzeti identitást az eredetileg egyáltalán nem magyar népekbe, avagy nem tudtuk volna, és egy nagyobb durranásra úgy esett volna szét a traumátlan, nagy országunk, mint déli szomszédunk néhány éve? Nem tudjuk, kérdezzük.

Most elszámolunk háromig. Háromra felébredünk, kipihentek és jó kedvűek leszünk, és emlékezni fogunk az itt elhangzottakra, de visszahelyezkedünk a valóság piszkos de langymeleg ragacsába. 1. 2.

és 3.

Lehetett volna nekünk nagy országunk, kéremszépen. Jó, kellett volna hozzá egy győztes világháború, kellett volna hozzá egy viszonylag stabil gazdaság, valamint kellett volna hozzá egy ügyes, kemény és igazságtalan belpolitika. Kellett volna hozzá egy olyan értelmiségi elit, amely sikerrel beleplántálja a népbe a magyarságtudatot. És kellett volna hozzá az is, hogy a szlovákok, a horvátok, a satöbbik hajlandók legyenek ugyanúgy megmagyarodni, ahogy pl. a svábok, mondjuk. Ahhoz meg az kellett volna, hogy vonzó legyen számukra a magyarságtudat. Mindezen dolgokból egy-kettő esetleg meg is lett volna. Mindegyik meg valószínűleg nem. De minket nem ez érdekel. Hanem az, hogy nem, egyáltalán nem abszurd eszme a Nagy-Magyarországé, ahogy azt állítják némelyek, bizonyos kontextusban akár mi magunk is. Nem abszurdabb, mint Jugoszlávia, és ha ügyesek lettünk volna, nem lenne abszurdabb, mint ma Franciaország. Jó, valószínűleg nem lettünk volna ügyesek, nem szokásunk az utóbbi időben.

Most ezt minek mondtuk el? Azért, mert azok, akik a t-betűssel kapcsolatban nemzethalálról beszélnek, elfelejtik, hogy a számu(n)kra kedvező esetben tényleg halt volna nemzet, így meg született. Vagy nem felejtik el, csak sajnálják. Hogy nem csináltuk meg a szlovákokkal azt, amitől most a szlovákiai magyarjainkat féltjük. De azért is mondtuk el ezt, mert akik meg azt mondják, hogy az egész abszurd, azok meg azt felejtik el, hogy számos országban keresztülverték az abszurd nemzetpolitikát. És mindkét "azok" elrontja az egészet. Elrontják a lehetőségét, hogy normálisan, a valóságtól nem, vagy csak viccből, vagy csak átmenetileg elszakadva álmodozzunk a nagy országunkról. És hát micsoda barbárság ez.