Ez meg mi?

Ez itt a Mistinguett-médiabirodalom központi egysége.

Célunk, hogy a magyar blogoszférát információkkal lássuk el a franciákról.
Az objektivitás és az információk megbízhatósága, az nem célunk.

Kapcsolat:
misztenget gmail com

Jártam már itt, de én másra emlékszem

Igen, történtek változások.

Régebben csak okoskodtunk, ma informálunk is. Régebben egyprofilúak voltunk, ma színesek, mint a karnevál. Régebben egy blog voltunk, ma több.
Bővebb információkért kattanj ide.

Címkék

A birodalom


Vagyis ez a blog itten. A hasáb tetején láthatók a célkitűzéseink.


Francia politika és közélet. Informatívan, de nem teljes körűen. Ja, és nem is objektíven, mi úgy nem tudunk.


Gasztronómia, na meg a franciák, ahogy közük van hozzá.

Bővebben minderről itt.

A szövetségesek


A francia futballválogatott magyar szurkolói blogja. Beszámolók, hírek, elemzések, meg ami még eszünkbe jut.


A magyar bormédia legnépszerűbb orgánuma. Néha egy-egy francia vonatkozással, tőlünk.

Sade - I

2010.05.06. 15:00 - mistinguett

Címkék: irodalom emberek testnedvek

 

- Te meg mit csinálsz? - kérdezte d'Esterval a feleségét.

- Még mindig élvezek - válaszolta az. - Vedd le rólam ezt a nyomorultat, mert hiába ölték meg, a gazembernek még mindig feláll, és ha tíz évig maradna rajtam, én tíz évig élveznék.

Fenti családi idill Donatien Alfonse François de Sade márki Új Justine című regényében játszódik, miután a főszereplő d'Esterval két kereskedőt arra kényszerít, hogy hágják meg feleségét és a d'Esterval által sanyargatott Justine-t. Miközben a két férfi ügyködik, ő jó alaposan megszodomizálja őket, aztán épp, mikor a nyomorultak elmennek, emberei fejbelövik őket, hogy Justine arcát és mellét beborítsa a vér és az agyvelő. Az aktus itt még nem ér véget, d'Esterval a nőket a hullákra fekteti, és az összes rendelkezésre álló lyukon végigmegy megint, nem feledve természetesen a hullák ánuszát sem, elvégre micsoda pazarlás lenne.

Sade márkiról két okból szokás megemlékezni. Egyrészt a szimpla bulvár miatt, azért, mert Sade a francia felvilágosodás Kovija és Doktor Csernusa egy személyben. Másrészt intellektualice, mert Sade megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy az embert, világrengető változások ide vagy oda, mindig ugyanazok a dolgok izgatják fel és borzasztják el. Mikor emberek a XXI. századi morálért aggódnak, mondván, hogy "újabban - és itt ez a fontos, az újabban -, úgy látszik, mindent lehet", jól esik felmutatni nekik a XVIII. századi szöveget, melyben arról olvashatunk, hogy akinek esze van, csak férfiakat hág, nőket kizárólag végszükség esetén, és akkor is csak farba. Viszont azt is illik tudni, hogy a Sade-dal való példálózás kicsit hamis. Kicsit csúsztatás.

Sade márki Franciaország egyik legpatinálsabb arisztokrata dinasztiájának volt szülötte. Családfája a XII. századig vezethető vissza, a legelső ismert Sade-ot úgy hívták, hogy Hugues de Sade, és azt kell róla tudni, hogy nem mást vett feleségül, mint Laure de Noves-ot, vagyis Laurát, azt a Laurát, akiért Petrarca oda jutott, hogy nevetve könnyez, bánatból él, és egyformán fáj neki az élet meg a halál. Sade tahát arisztokrata, és mint ilyen, megengedhet magának egy s mást. Például azt is, hogy libertinus legyen. A XVIII. században nagy divat a libertinizmus, ami, vigyázat, nem liberalizmus, de nem is a Sátánnak az ő ötlete a világrend és az emberi béke szétzúzására. A libertinizmust nem Sade-dal, hanem Diderot-val érdemes tanulni, aki nagyjából azon az állásponton van, hogy mindent szabad, de. Ez a "de" keseríti meg a mai, demokratikus társadalom életét is, hogy most akkor mikor jön el a "de", és mire alkalmazható meg mire nem. Diderot azt mondja, hogy először is azt tessék elfelejteni nagyon gyorsan, hogy a morál az valami Istentől való rend lenne, mert nem Istentől van, hanem bizony az embertől. (Ő még hozzáteszi a dologhoz azt is, hogy Istentől már csak azért sem jöhet semmiféle morál, mert ő nem létezik, de az most mindegy.) Hogy az erkölcs nem isteni, hanem emberi, erre Diderot azt hozza fel - mitagadás, elég meggyőző - bizonyítéknak, hogy más-más emberi civilizációkban más-más a morál. A régi görögöknél más, mint a régi rómaiaknál, más, mint a régi, és más, mint az új keresztényeknél, más mint az észak-amerikai indiánoknál stb. Márpedig ha a morál emberi, akkor szubjektív is, vagyis általánosan meghatározni, hogy mi a menő és mi nem az, hát, aztat nem lehet. És akkor sajna nincs univerzálisan elfogadott érv arra nézvést, hogy én mért ne nyomjam ki a főnököm szemit. Mert lehet ugyan, hogy errefelé ez nem szokás, de máshol meg lehet, hogy kifejezetten divatos, és akkor mért ne gondolkozhatnék én úgy, mint máshol, elvégre a főnökszem-kinyomók, ők is emberek, nem csak én. Ezzel az a baj, hogy ha ez így van, ha tényleg nincs objektív érv erre a dologra, akkor az emberre rászakad egy nagy-nagy szabadság, és annak az elviselhetetlen könnyűsége.

Hogy mindent szabad, és akkor mindenért csak az ember a felelős. Ha Isten azt mondja, hogy ne nyomjam ki a főnököm szemit, az rendben van, akkor nem nyomom ki, mert meg van mondva, hogy mit szabad és mit nem. De ha Isten nem mond meg semmit, akkor nekem kell eldönteni, hogy mit szabad és mit nem, mert objektíve mindent szabad. Nem bonyolult ez, csak mi nem tudunk érthetően magyarázni. Diderot végülis arra az álláspontra jut, hogy mindent szabad, és semmiféle tiltás nem legitim, mert semmiféle objektív dolog nem támasztja alá azt, hogy én most itt mit tehetek és mit nem. Az nem érv, hogy mondjuk ha ezt vagy azt tesszük, akkor szar lesz a társadalomnak: hol van az leírva, hogy a társadalomnak jól kell lenni? Az se érv, hogy kihal az emberiség: mi szükség objektíve az emberiségre? Ha kihalnánk, mi lenne, sírnának a kövek, gyászolnának a sütkérező gyíkocskák? Nem. Nem lenne semmi, ha kihalnánk. És ha a bolygót tennénk lakhatatlanná, ha a galaxist vagy magát az Univerzumot tosznánk ánuszon, akkor se lenne semmi, objektíve, mert ha ezeknek a dolgoknak van értékük, azt mi adjuk nekik, mi, emberek. És ha adtuk, el is vehetjük. Valamint ha mi adtuk az értéket, akkor az el is tűnik, mihelyt mi eltűnünk. Ez nagyon súlyos érvelés, mert igen, oda vezet, hogy a világmindenségnek nincs értelme, célja, csak úgy van és elvan, lebeg a semmiben, és ha értelem nincs, akkor bizony valóban nincs morál se, és akkor bizony valóban kinyomhatom a főnök szemit, mindjárt megyek is. Diderot azonban mégis odateszi az okfejtés végére, hogy "de". Az, hogy minden szubjektív, az nem azt jelenti, hogy akkor mostantól mindenki önző disznó lesz, mert az önzés kontraproduktív. Vagyis ha én most kinyomom a főnököm szemit, akkor a főnököm főnöke megijed, hogy mi lesz, és kinyomja az én szememet, hogy ne tudjam kinyomni az ő szemit. Énnekem ez nem érdekem. Vagyis hiába szubjektív az erkölcs, attól még nem lesz világvége, csak a hülye erkölcsöket nem fogja betartani senki. Ez az utilitarista felfogás tehát ugye azt jelenti, hogy nem Isten miatt vagyok erkölcsös, hanem azért, mert nekem az hasznos. És azt, hogy mikor milyen erklölcsnek engedelmeskedek, azt az dönti el, hogy a közösség, ahol vagyok épp megtalálható, mit büntet és mit enged meg. Kábé. Vagyis morál nincs, de erkölcs attól még lehet. Nem kell nékem Isten ahhoz, hogy tudjam, mit szabad és mit nem, mondja a furmányos eszű Denis Diderot.

Most olyat teszünk, amit soha. Idekúrunk egy szmájlit. Tessék:

:-DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

Miért, ugyan miért kúrtuk ide a szmájlit? Ugyan kin nevetünk? Sajnos természetesen az olvasón, és természetesen azért, mert beígértük neki a pinát meg a mindenféle testnedveket, erre mit adunk, hát jövünk itt a XVIII. századi erkölcsfilozófiával. Kedves olvasó, ott a jobb felső sarokban az olvasható, hogy "Okoskodások", mégis mit képzeltél, hogy majd itt nekiállunk velvetelni? LOL

De ha kibírtad mindezt, ha átmentél az avatáson, eccóval ha még itt vagy, akkor most már jutalomból adunk egy kis zsigert is. De csak egy kicsit. Addig is itt egy csöcs:

Sade libertinizmusa körülbelül ugyanaz, mint a Diderot szoft szabadossága, egyetlen számottevő különbséggel: ő nem teszi hozzá a végén, hogy "de". Mindent szabad, és kész. De ezt se biztos, hogy jól értjük.

Sade márki tehát arisztokrata családba születik, és libertinusnak áll. Egy darabig ez biztosan nagyon jó neki, de aztán csak kiderül, hogy Diderot-nak van igaza, és mindent mégse szabad. 1763. október 29-én Sade-ot letartóztatják, mert egy Jeanne Testard nevű prosti feljelenti. A vád szerint Sade arra kényszerítette a nőt, hogy aktus közben mindenféle istenkáromló dolgokat műveljen. Ez akkoriban egyáltalán nem ritka a libertinusok körében, az arisztokraták között pedig kifejezetten divatos az extrém szex (hogy mennyire, azt jelzi az is, hogy a Sade-ot is előállító rendőr, Marais felügyelő kifejezetten erre, az arisztokraták nőügyeire szakosodott), így az ügy elsimítódik, két héttel később Sade szabad, viszont felesége normandiai kastélyába száműzik. Öt évig nincs semmi különös, Sade mindenféle színésznőkkel hetyeg, aztán viszont 1768-ban ismét kirobban a botrány. Húsvét napját ugyanis Sade azzal ünnepli meg, hogy felfogad egy Rose Keller nevű koldus nőt, egy üres házba vezeti, és ott aktus előtt vagy közben megkorbácsolja. Kissé elragadtatja magát, túl durvára sikerül a korbácsolás, Rose megijed, és elmenekül, Sade-ot feljelenti. A márkit le is csukják, végül azonban kiengedik, miután a koldust 24 ezer frankkal (azaz egy kisebb vagyonnal) kárpótolja. Ezúttal La Coste nevű kastélyába száműzik, Párizsba tilos betennie a lábát.

Ezután Sade elmegy a hadseregbe, de csakhamar, 1770-ben le is szerel. Ismét lecsukják, ezúttal azért, mert nem fizeti az adósságait, de rövid idő múlva megint La Coste-ban van. Közben elcsábítja a sógornőjét, Anne-Prospère-t, amivel el is kezdi a fát vágni önmaga alatt. Sade azért vette el korábban az újgazdag családból származó Renée Pélagie de Montreuil-t, mert a korábban dúsgazdag Sade-család kezd tönkremenni. A botrányok nem tesznek jót a házasságának, és pláne nem tesznek jót amúgy sem felhőtlen kapcsolatának az anyósával. Mikor aztán Sade felesége húgát is elintézi, az állítólag amúgy is kiállhatatlan anyós bosszút esküszik. 1772-ben aztán kitör a nagy botrány: Marseille-ben több prosti feljelenti Sade-ot. Állításuk szerint meg akarta őket mérgezni. Valójában az történt, hogy Sade felfogadott néhány kurvát, és szex előtt valami afrodiziákumot, talán ánizspasztillákat adott a nőknek, ez akkoriban elég elterjedt szokás volt. A pasztillák fokozzák a libidót, egyesek szerint a végbélrózsát is ellazítják, aminek Sade, a szodómia megszállottja, nagyon örülhetett. A márki azonban valószínűleg rosszul adagolja a szert, a prostik közül egyesek rosszul lesznek, azt hiszik, hogy mérget etettek velük, és kész a baj. Ezúttal Sade nem ússza meg olyan könnyen a dolgot, gyilkossági kísérletért és szodómiáért halálra ítélik. Olaszországba menekül, magával viszi szeretőjét, azazhogy sógornőjét is. Ezzel aztán végképp elrúgja a pöttyöst az anyósánál, aki minden kapcsolatát latba veti, hogy vejét letartóztattassa (szép szó, ugye? az enyém). 1773-ban sikerül elkapni a márkit. Innentől kezdve Sade 1814-ig, vagyis haláláig szinte folyamatosan börtönben van. Ami viszont távolról sem jelenti azt, hogy nem történnek vele dolgok. Sőt a java még most jön.

[Folyt. köv.]

A bejegyzés trackback címe:

https://mistinguett.blog.hu/api/trackback/id/tr221970771

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.


süti beállítások módosítása