Vannak emberek, meg úgy dolgok általában, melyekről érdemes tudni. Közülük némelyik francia, vagy majdnem. Összeválogattunk belőlük egy párat. Sorozatunk hetedik részében öt francia állatról emlékezünk meg.
A repülő szamár
Nem a Shrek-féle. Dél-Franciaországban lehet valami a páratlanujjú patásokkal, mert két repülő szamaras legenda is van. Az egyik Gonfaron településhez kapcsolódik. Egyébként ez a település teljesen rá van kattanva az állatokra, a címerében van róka meg vaddisznó is, maga a település a görög teknős (Testudo hermanni) megmentésére létrehozott teknősbékaparkról ismert (imádnivaló, mikor egy kis falu a zászlajára tűz valami egészen abszurd ügyet, és abban világszintű tényezővé válik), és akkor még itt van a repülő szamár legendája is. Ami egyébként nem olyan érdekes, annyi a sztori, hogy a XVII. vagy XVIII. században a falu valami Quinis nevű szent körmenetes ünnepére készülődött, fogalmam sincs, ki ő, se hogy magyarul mi a neve. Na és a lakóknak ilyenkor fel kellett seperni az utcát a házuk előtt, hogy ott kulturáltan vonulhasson majd el a körmenet, és egy ember azt mondta, hogy ő ugyan nem sepreget, ha a Szent Quinisnek (vagy kinek) nem tetszik a kosz, majd átugorja. És aztán ez az ember ment a szamarán, és a szamár valami miatt nagyot ugrott, és ledobta őt, és a falu lakosai nagy vidáman mutogattak, hogy na, nesze neked, megbüntetett a Szent Akárki, megreptette a szamaradat. Na és azóta van ez a gonfaroni repülő szamár, és újabban rendeznek is a faluban műszamárreptetést évente egyszer.
A másik repülő szamaras faluban, a korzikai Bonifacióban azonban a legenda szerint nem ám mű-, de igazi szamarat reptettek szertartásosan. Ezek a korzikaiak... Hogy reptették a szamarat a mítosz szerint? Hát úgy, hogy mikor egy szamár már jó öreg meg hasznavehetetlen volt, akkor szépen összegyűlt az egész falu, a csacsit kihajtották egy szakadék szélére, a seggébe dugtak egy szalmaszálat, amibe mindenki belefújt egyet, és mire az utolsó lakos is fújt egyet a szegény párán, addigra az jól fel lett fújva, és akkor kihúzták a szalmaszálat, és akkor huss. És egyszer ebbe a faluba egy új elöljárót küldtek Párizsból, aki, ismervén a korzikaiak legendás vendégnemszeretetét, úgy döntött, hogy rögtön részt is venne a szamárreptetésen, mert így akart bevágódni a vendégnemszerető korzikaiaknál. Igen ám, csakhogy a bonifaciói illem szerint a legfontosabb ember fújhatja az utolsót a szamáron, és... nem, kedves olvasó, ez nem amerikai filmvígjáték Jim Carrey főszereplésével, nem robbant fel a szamár, és nem is fosta pofán a párizsi elöljárót, hanem csak az történt, hogy az elöljáró nem akart belefújni egy olyan szalmaszálba, amit már a falu összes lakója a szájába vett, és ezért gyorsan kivette, és megfordította.
A pireneusi medve
A pireneusi medvében az a tuti, hogy pontosan meg lehet mondani, hogy mikor irtották ki: 2004-ben, ekkor sikerült ugyanis kilőni az addigra kb. 10 egyedet számláló állomány utolsó nőstényét. A Pireneusokban sokáig volt egy csomó medve. Sőt voltaképp mindenfelé volt egy csomó medve, csak ahogy az emberi populáció növögetett, a macik fel lettek szorítva a hegyekbe. Ott már csak a hegylakóknak volt gondjuk vele. Nekik viszont nem kevés. Jelen sorok szerzőjének volt alkalma meghallgatni egy erdélyi bácsit, hogy milyen az, mikor egy medve éhes. Olyan, hogy éjszaka zörgést hallunk, persze sejtjük, mi a helyzet, ezért jó nagy zajt csapunk, felkapjuk a vasvellát, kiszaladunk, és akkor még épp láthatjuk, ahogy a medve, hóna alatt egy disznóval, kocog a hegyoldalban felfelé. A Pireneusokban nagyjából hasonló volt a helyzet. A juhászok érthető módon nem voltak elragadtatva, mikor reggel, összeszámolván a juhot, kiderült, hogy némán, abbul az aranyos ürüből meg ez lett az iccaka:
Ezért aztán a pireneusi ember elkezdte kilődözni a pireneusi medvét, és 2004-re végre sikerült is leszámolni vele. Akkor aztán volt sírás-rívás. Már persze a természetvédők körében. Meg fogadkozás is volt, hogy újratelepítik. A pireneusi és az alpesi medvék között csak annyi a különbség, hogy az egyik itt lakik, a másik meg ott, de ugyanolyan barna medve mindkettő. Úgyhogy összefogdostak pár szlovén mackót, és a Pireneusokban elengedték őket, miközben mélyen a hegylakók szemébe néztek, és azt mondták, ugye, drága barátaim, ezeket mosmán nem lövitek ki? Egyelőre nem lőtték ki, bár még annak se tudtak megtanulni örülni, hogy a gidának meg kitört a nyaka.
Beauceron
Tulajdonképpen a német juhász francia megfelelője. Irdatlanul okos jószág. Így fest:
A bresse-i csirke
A bresse-i csirke a világ egyetlen eredetvédett szárnyasa, a csirkehúsok sztárja, a tyúkok királynője, a baromfiudvar Rolls Royce-a. És nem utolsó sorban remek példa arra, hogy a minőség előbb-utóbb mindig kifizetődő. Mindig a lófaszt. De sokszor. Na jó, általában. A bresse-i csirkében az a pláne, hogy pofonegyszerű és logikus a tartása, amitől pofonegyszerűen és logikusan lesz irtó finom a húsa. Az egyszerűség abban van, hogy 1. a túl nagy csirkefarm nem praktikus, mert ha jön egy járvány, akkor aztán heló, másrészt egy kakasnál több úgyse fér meg egy udvarban, márpedig a több tyúkhoz több kakas kell; 2. a csirkét bezárva tartani sem praktikus, mert egyrészt ha nem mozog, nem izmosodik, tehát nyamvadt lesz a húsa, másrészt ha kihajtjuk a mezőre, legalább legel, amiért is kevesebbet kell etetni, viszont finomabb lesz, mert az vagy, amit megeszel, és minél több friss "ződet" (nagyanyám így mondja) eszel, annál finomabb vagy. Mindezen okokért a bresse-i csirke csak éjjel van fedél alatt, egyébként ki van csapva a szabad életbe, aminek örül, és hálából finom húst növeszt magán, amit mi elég hálátlanul azzal köszönünk meg, hogy kitekerjük a nyakát, és megsütjük egészben. Ami azonban sajna drága mulatság, mert már a Mátrixban is láthattuk, hogy intravénásan etetni ketrecben az sokkal gazdaságosabb, igaz, árt az alany személyes szabadságának. De a tyúknak nincs Che Guevarája. A bresse-i csirke akkor kaphatja meg a bresse-i csirke elnevezést, ha 10 m2 saját legelője van (élete utolsó két hetét sajna így is bezárva kell töltenie, hogy legyen rajta valami zsír is), nem kap tápszert csak ződet meg búzát meg kukoricát, és Bresse-ben (az egy történelmi régió) nevelték. Kilója 13-14 euró a piacon, ami nem annyira eszelősen sok, ha azt nézzük, hogy egy kiló marhahús 17-18, ellenben azért nem is olyan kevés, ha azt, hogy mégiscsak tele van csonttal.
[Kulináris vonatkozásban itt lehet okosodni.]
A gévaudani rém
Az 1760-as években Gévaudanban ha valaki, főleg nő vagy gyerek eltűnik, igen gyorsan aggódni kezdenek érte. Okkal: '64 és '67 között majd' száz embert találnak eltűnése után holtan. A külsérelmi nyomokból ítélve farkas végzett velük. Mikor az áldozatok száma már 50 körül van, a király, XV. Lajos a helyszínre küldi legjobb farkasvadászát, François Antoine-t, hogy tegyen már rendet végre. Antoine vadász három hónapig próbálja levadászni az állatot. Nem sikerül neki, ugyanakkor felhívja a figyelmet két apróságra. Egyrészt arra, hogy az áldozatokat szinte mindig hátulról támadták meg, ilyet pedig farkas nem tesz. A másik, hogy több áldozatnak levágták a fejét, márpedig erre semmilyen állat sem képes. Arra gyanakszik, hogy egy fém karmokat és fogakat (!) viselő ember a tettes. Letartóztatják a környék egyik erdészét, Jean Chastelt, és abba is maradnak a gyilkosságok. Egy időre. Aztán a rém újra támad. XV. Lajos egyre türelmetlenebb, ezért Antoine farkasvadász úgy dönt, gyorsan pontot tesz az ügy végére: lelő egy jó nagy farkast, kitömi, elviszi Versailles-ba, és azt mondja, ez volt az. Mindenki örül, probléma megoldva. Közben a gévaudani rém nyugodtan öldököl tovább. Jean Chastel, akit szabadon engedtek, hiszen a börtönből nem öldökölhetett, viszont aki ennek ellenére okkal tarthat a lincseléstől vagy a máglyahaláltól, szintén megpróbálja elejteni a rémet. Ő is lő egy nagy farkast. És az öldöklésnek vége.
Több részlet is arra enged következtetni azonban, hogy nem farkas gyilkolt. Egyrészt az áldozatok szinte mindig nők és gyerekek voltak, márpedig egy farkas nem válogat, ha éhes azt eszi meg, aki az útjába kerül. Másrészt több olyan sérülést is találtak az áldozatokon, melyek túl mélyek voltak ahhoz, hogy farkastól származzanak. Aztán itt van az Antoine által említett két érv is. Igen ám, csakhogy egy csomó külsérelmi nyom meg embertől nem származhatott. A legvalószínűbb az, hogy a tettes egy ember volt, egy gyilkolásra idomított harcikutyával. Ehhez jól passzol az a megfigyelés, hogy mikor az áldozatot egy település közelében ölték meg, csak sima farkas/kutya ejtette sebek voltak rajta, ellenben mikor valami rejtett helyen, akkor nem. Ez azt jelentené, hogy mikor a tettes attól tartott, hogy megláthatják, csak ráeresztette a kutyáját az áldozatra, és messziről élvezkedett a vérengzésen, míg mikor biztonságban tudta magát, felcsatolta fém karmait és fogait, és tevőlegesen részt vett a marcangban. A legenda szerint voltak, akik látták, sőt meg is lőtték a rémet, mely farkasszerű volt, és nem fogta a golyó. Ha ez igaz, esetleg előfordulhat, hogy a gyilkos spéci vaddisznóbőrből (így lehetett golyóálló mellényt csinálni akkoriban) ruhácskát varrt a kutyájának, mely ettől furán nézett ki, viszont nem lehetett lelőni.
[Update: itt.]
