Na, el van fogadva, most aztán tényleg tilos a fájlcsere Franciaországban. Elég sokan értkeztek erről elég sokat, nem is elemző írást óhajtunk lenyomni kedves olvasó torkán, pláne, hogy nem értünk se a zenéhez, se a letöltéshez, se a joghoz.

(Egy oldalát azért mégis felmutatnánk a kártyának, nevezetesen hogy ez a törvény nagyban hasonlít a Magyarországon az ittas vezetés bünetésekor alkalmazott zéró tolerancia elvére, amennyiben egyértelműen azokat bünteti, akik a légynek sem ártanak. Ahogy a zéró tolerancia azt bünteti, aki abba tudja hagyni az ivást mielőtt becsípne, azazhogy kibírja, hogy csak egy pohár sört igyon és ne egy korsót, ugyanúgy a Hadopi-törvény azokat fogja büntetni, akik hébe-hóba töltögetnek le ezt-azt. Ugyanis ők azok a júzerek, akik nem tudják, hogy hol kell utánanézni az IP-cím eltűntetésének, ők azok, akik csak a már mindenki által ismert fájlcserélő oldalakról hallottak, és akik ezért ugyanúgy le is fognak bukni, mint a moziban kamerával szenvedő lúzer nőci, míg azok, akik ipari mennyiségű filmet és zenét töltögetnek le naponta, úgyis el tudnak rejtőzni, ha akarnak.)

Egyéb dolgokban már oda-vissza végigfutottak mindent (meg lehet, hogy ebben is, csak én nem olvastam róla). Szegény művészeknek is meg kell élni valamiből, éljenek meg koncertből, CD-ért egyre kevesebbet fizetnek, de koncertre nem járnak többen, hiába fizetünk, úgyis a lemezkiadónak megy a pénz, ésatöbbi, nem nagyon lenne kedvünk ezzel olyan sokat foglalkozni.

Ellenben kevésbé tudható Magyaroszágon, hogy ennek az egész polémiának van egy harmadik nézőpontja. Nem csak a lemezkiadók és a letöltők között játsszák ugyanis ezt a játékot: van egy harmadik fél, aki egyre csak süllyed a bajba, és akit a mostani törvény sem jogosít fel túlzott derűlátásra. Az úgynevezett független kiadókról van szó. A független kiadók apró vállalkozások, egyesületek, melyek átlagosan 0-5 alkalmazottat foglalkoztatnak, és természetesen a kevésbé népszerű és ismert zenéket adják ki. Ilyen független kiadó csinálta az első lemezt Franciaországban pl. Yann Tiersennek, Magyarországon Lajkó Félixnek. Ezek a kiadók igen aktívak Franciaországban, a megjelent anyagok nem kevesebb mint 90%-a tőlük származik. Természetesen nem hallani róluk olyan sokat, egyrészt mert a marginális, alternatív zenét terjesztik, másrészt mert egyesével kicsik, és hiába tömörülnek két érdekvédelmi szövetségbe (a 22 tagot számláló Feppiába és a 100 tagot nyilvántartó CD1D-be), sem anyagilag, sem kapcsolati tőke szempontjából nem versenyezhetnek a legfőbb konkurenciával: a nagy lemezkiadó cégekkel.

Mindenki tudja, hogy nehéz a művész élete. A koncerttermek lehúzzák, a hangszer drága, a koncertszervezéshez idő és energia kell, amit a kutya sem fizet meg, közben még főállásban ének-zenét kell tanítani valami lepukkant általános iskolában vagy haknizni lagzikon. És ezek mellett írjon a zenész dalokat, és gyakorolja a zenélést, mert ugye azt is kell. Ja, és rúgjon is be minél többször, az imidzs kedvéért. Legalábbis mi így képzeljük. Mindegy, a lényeg, hogy zenészként az élet nem habostorta. És akkor még a mocskos rohadt összakapitalista cápaférgek is lenyúznak róluk egy bőrt. Ezek a cápakígyójetik lennének a nagy kiadók, természetesen. A nagy kiadók, tudjuk, olcsón állítják elő a zenét, és ezért természetesen drágán adják el, ám kapcsolati tőkéjüknek és hatalmuknak köszönhetően ezt meg is tehetik. Arra szoknak hivatkozni, hogy azért olyan drága a CD, mert a bukott projekteket is meg kell fizetni, és a nyertesekből finanszírozzák a veszteseket is. Ami igen szép elmélet, csak ugye épp az imént derült ki, hogy a marginális projekteket - legalábbis a franciáknál - nem a nagy, hanem a kis, független kiadók csinálják. Nyilván azért, mert a nagyok nem akarják. A zene világa valahogy úgy építkezik Franciaországban, hogy rengeteg amatőr vagy profi zenész zenél, ezek közül egy csomó elmegy koncertezni, akik közül megint egy rakás keres egy olyan független kiadót, aki azt a zenei stílust szereti, amit ő csinál, megegyeznek, hogy mi legyen, egy rakás önkéntes munkával meg kevés pénzért megcsinálják a projektet, majd úgy-ahogy terjesztik a CD-t a saját, nyilván szegényes hálózatunkban. De itt még nincs vége a történetnek, mert a nagy lemezkiadóknak innentől kezdve sokkal egyszerűbb várni, és lefölözni a függetlenek által felkutatott együttesek népszerűbb részét, mint nekik maguknak kutakodni az egyetemi klubokban, hátha ifjú tehetséget fú elébük a változások kavargó szele. Gondolhatjuk, a függetlenek ezt nehezményezik általában, hiszen így az áll össze, hogy itt kizárólag ők dolgoznak a zene megújításán, új tehetségek felkutatásán, ilyesmin, kizárólag nekik köszönhető, ha a francia könnyűzene színes és sokféle, nem pedig valami unalmas, kommersz szar, és mindennek ellenére kizárólag ők nem keresnek pénzt.

Mármost ezeknek a független kis kiadócskáknak a CD szinte létszükséglet. Ők nem tudnak naponta ezrek által látogatott szájtokat csinálni, fizetős letöltéssel, sem szponzorokat szerezni az ingyenes szolgáltatásokhoz. Nekik ősellenségük a deezer, gyűlölik a fájlcserét, a digitalizált zene számukra egyszerű barbárság, a zeneletöltés a kultúra elolcsósítása. És mégis: a Hadopi ellen foglalnak állást. Na vajon miért?

Természetesen azért, mert úgy látják, ez is a konkurenciát, azaz a nagy kiadókat erősíti majd. Néhány éve Franciaországban még sok kis CD-árus árulta a CD-t, és a fiatalok zenére fogékonyabb, fizetőképes és "igényes" része úgy járt ezekbe az üzletekbe, mint borszakértő a vinotékába. Csakhogy a független üzlethálózat mára gyakorlatilag megszűnt létezni, egyrészt mert minden letölthető, másrészt mert az olyan nagy zeneboltok, mint a Virgin és a Fnac egyfolytában akcióznak, és kis pénzért osztják a CD-t. Mind a letöltés, mind az olcsó CD rettentő jó dolog a fogyasztónak, csak sajnos közben megfojtja a függetleneket, mert míg a nagyok a sztárok albumaiból és a reklámbevételekből fel tudják tölteni a kasszát, addig a kicsik szopnak. Közben a tendencia egyre inkább az, hogy a zenének nincs ára. Mármint hogy értéktelen. A CD mint tárgy él a fiatalok képzeletében, és ha találkoznak is vele, csak addig, míg beteszik a gépbe, hogy a tartalmát felmásolják. Márpedig a CD mint tárgy nyilván értéktelen, és erre a függetlenek szerint még rátett egy lapáttal, hogy évek óta tudható, a lemezkiadók 2010 környékére tervezik, hogy ismét adathordozót cserélnek. Márpedig a zene diverzitásáért felelős, öntevékeny kiadók igen nagy bajban találják maguk, ha a CD értéktelen, a rajta található zenéért pedig egyszerűen nem szokás fizetni - valószínűleg ezért is vannak egyre többen, akik a bakelit reneszánszában látják a megoldást.

Csakhogy a függetlenek szerint nem a fogyasztóknak kellene megváltozniuk, hanem a szolgáltatásnak, és legfőképpen a költségeloszlásnak. Ők úgy gondolják, hogy ha a fogyasztót eleve potenciális tolvajként kezelik, az csak ront a helyzeten. A mostani törvény is arra viszi az ügyet, hogy a zenehallgatók szokjanak vissza a fizetésre. Miközben egy szó sem esik arról, hogy a letöltéseken is sok pénzt keres valaki: az internetszolgáltató. A netszolgáltatók egyre gyorsabb, egyre szélesebb sávú (tudjuk, nem mondják így) internetet szolgáltatnak. Ugyan miért? Nyilván nem emailezéshez kell a szélessáv, hanem letöltéshez. Soha nem merült fel azonban, hogy ezzel a netszolgáltatók az illegális tevékenységnek számító film- és zeneletöltésből csinálnak pénzt.

Most jön a Hadopi, ami nyilvánvalóan elkésett ahhoz, hogy a letöltéseknek gátat szabjon. A független kiadók attól tartanak, mindössze annyi fog változni, hogy azok a (javarészt nyilván középkorú és idősebb) zenehallgatók, akik nagyritkán letöltöttek valamit, most visszaszoknak a Virginbe, és több Madonna-CD-t vesznek, míg az - egyébként illegális letöltésekből létrejött, de megtűrt - deezer és a többi internetes zeneszolgáltató elviszi a fiatal közönséget. És persze maradnak egy csomóan, akik vígan töltögetik le a zenét, ahogy eddig is. Mit mondanak a függetlenek hát? Hogy fizessen az, aki a pénzt elviszi. Hogy fizessenek a nagy lemezkiadók, ha már a függetlenek kikaparják nekik a gesztenyét. Fizessenek az internetszolgáltatók, mert a fogyasztó nekik ad többet ahelyett, hogy CD-t vásárolna. És hogy ha már törvényileg változtatni akarunk a helyzeten, kérdezzük meg azokat, akik a legközelebb vannak a közönséghez és a zenész körökhöz egyaránt: a függetleneket, ki mást.

A CD nyilván archaikus ma már. A fiatalok nem albumokat keresnek, hanem számokat. Egyértelmű, hogy a zene előállítása sem kerül már annyi pénzbe és fáradságba, mint rég: nem kell stúdió, elég egy csendes szoba és egy számítógép, a megfelelő programmal. A zene közönséghez való eljuttatása is könnyebb a MySpace és a Youtube óta, nem feltétlen van szükség közvetítőre a zenész és a szolgáltató között. Az is egyértelmű azonban, hogy a közönség jelentős része még ma is szeretné, ha "előválogatnák" neki a zenét, mert nincs ideje vagy kedve órákig kattintgatni a neten, hogy ráfusson valami új, érdekes számra. A kérdés, hogy ki végzi el ezt az előválogatást, ha a nagyok nem akarják és tudják, a kicsik előtt pedig egyre kevesebb a lehetőség. A kicsik amolyan komcsi reflexszel a nagyokat húznák le ezért, de ezt természetesen a nagyok nem engedik. Az állam pedig ez utóbbiakat támogatja, ahogy a Hadopi kapcsán is látható. Mi lesz akkor? Semmi, valahogy majd megoldják. Reméljük.