Ez meg mi?

Ez itt a Mistinguett-médiabirodalom központi egysége.

Célunk, hogy a magyar blogoszférát információkkal lássuk el a franciákról.
Az objektivitás és az információk megbízhatósága, az nem célunk.

Kapcsolat:
misztenget gmail com

Jártam már itt, de én másra emlékszem

Igen, történtek változások.

Régebben csak okoskodtunk, ma informálunk is. Régebben egyprofilúak voltunk, ma színesek, mint a karnevál. Régebben egy blog voltunk, ma több.
Bővebb információkért kattanj ide.

Címkék

A birodalom


Vagyis ez a blog itten. A hasáb tetején láthatók a célkitűzéseink.


Francia politika és közélet. Informatívan, de nem teljes körűen. Ja, és nem is objektíven, mi úgy nem tudunk.


Gasztronómia, na meg a franciák, ahogy közük van hozzá.

Bővebben minderről itt.

A szövetségesek


A francia futballválogatott magyar szurkolói blogja. Beszámolók, hírek, elemzések, meg ami még eszünkbe jut.


A magyar bormédia legnépszerűbb orgánuma. Néha egy-egy francia vonatkozással, tőlünk.

"Maradunk, legalább az alannyal nem lesz bajunk egy ideig"

2009.09.07. 03:00 - mistinguett

Címkék: agymenés

Én a feleségemet köszönhetem a francia nyelvnek. Pedig nem is beszélek franciául.

Közalkalmazott vagyok már vagy tíz éve. Várjál, 2009, 96-ban kezdtem, szóval 13 éve vagyok rendőr. Kérdezik, minek mentem én rendőrnek. Ilyenkor mérges leszek. Miért, miért, és te mért mentél fodrásznak? Mert szereted mások haját baszgatni egész nap? Jó, persze, a szakmai öntudat, meg hogy a fodrász valahol mégiscsak kreatívkodik, de nekem ne mondja senki, hogy az ember úgy indul neki a pályának tizenakárhány évesen, hogy na akkor válasszunk egy szép szakmát, lássuk csak, engem érdekelnek a hajak, fodrász akarok lenni. Engem meg a húsok, én meg hentes. Engem a téglák, kőműves. Fenéket. Aki normális, azt tizenakárhány évesen nem érdekli semmi, csak a buli, a szex, aki ilyenkor a jövőjén gondolkodik, az közveszélyes idióta, már bocsi. Mondjuk, a feleségem mást mond, ő már gimiben is orvos akart lenni. De hát ez ritkaság. Szóval mért lettem rendőr, így alakult, most mit kell ezen rugózni, úgyanígy lehetnék pék is.

A fizetés miatt volt az egész, mert hát a fizetés az bizony nem valami örömteli mifelénk. Összegileg gondolom. Akkor valaki mondta, hogy tanuljak idegen nyelvet, a jard még tán fizet is a tanfolyamból valamennyit, persze dehogy fizetett, és ha nyelvvizsgázok, kapok majd pótlékot. Gondoltam, elmegyek angolt tanulni, mindenki azt tanulja, könnyű lesz. El is kezdtem, egy egyetemista csaj tartott nekem magánoktatást hetente kétszer, hétszáz forintért, de ennek már vagy hat éve, szóval az akkor még nem volt ennyire nevetséges összeg, de azért kevés volt már akkor is. Olcsó húsnak, ugye, tudjuk, na ez egy kövér vajdasági liba volt, most nem a Vajdasággal van bajom, se a kövérekkel vagy a libákkal, csak hogy ez mindig olyan képet vágott, mintha épp most ébredt volna, mondjuk arra, hogy én a szobájában lábatlankodok. Ja, mert a kollégiumi szobájában tartotta az órát. Egyszer mikor odaértem, pongyolában feküdt az ágyon, nézte a tévét, mondta, menjek be, de még van öt perc a sorozatból, na akkor nekem betette a kaput, mondtam, inkább hagyjuk is, úgyse tanultam semmit az egy hónap alatt.

Anyám szomszédasszonya mondta akkor, hogy az ő lányának a vőlegénye nagyon jó magántanár. Odaadta a telefonszámát, felhívtam, megbeszéltük, ezerkettőt kért egy óráért, de gondoltam, akkor biztos tud is, ha ennyiért talál kuncsaftot. Mikor mentem órára, akkor derült ki, hogy ez nem is angol, hanem francia. Fasza, gondoltam, de most már mindegy, meg a gyerek is jó fejnek tűnt, gondoltam, próbáljuk meg. Első órán még csak beszélgettünk erről-arról, hogy mit akarok a nyelvvel, meg hogy mit tudok Franciaországról, gondoltam, ez jól le akar húzni, nem is tanulunk semmit, csak pofázunk, de azért jót dumáltunk, és a végén nem is kért pénzt, csak mondta, hogy ez bemutatkozós óra volt, akkor pénteken találkozunk. Örültem, és a pénteki óra is egész érdekes volt, hanem a következő héten elkezdett mindenféle alanyról meg állítmányról beszélni. Mondtam, álljon már meg, én ezt sose értettem, hogy mi az az alany, de nem is érdekel, inkább csak a nyelvet tanuljuk, ne a grammatikát, de ő azt mondta, úgy nem lehet, és elkezdte magyarázni az alanyt. Hát most nem azért, de két hétig ez ment, de tényleg, azt még nem tudtam, hogy hogy kell kenyeret kérni a Tescóban franciául, de azt már igen, hogy a szórend hogy van, igaz, a Tescóban önkiszolgálós a kenyérpult. Ezt a rendes gyereket is otthagytam egy hónap után, akkor véletlen láttam, hogy van egy francia nyelviskola, gondoltam, ez lesz nekem való, ott legalább nem csak én vagyok a hülye, lesznek rajtam kívül más diákok is.

A nyelviskolában tök aranyos kiscsaj volt a titkárnő, egy kicsit sejpített, meg volt egy francia lektor, szemüveges, és mindig papucsban volt, még novemberben is. Az órákat egy idősebb tanárnő tartotta, az tetszett, hogy nem nyelvtanozott sokat, mint az előző gyerek, viszont azért jobban is hasonlított az egész az iskolára, ami először érdekes volt, mert már régóta nem kellett ülni, figyelni, jegyzetelni, de aztán csak előjött az unalmas oldala, ami miatt utáltam a sulit anno, és ami miatt végül nem is figyeltem, meg nem is jegyzeteltem, csak ültem, de úgy meg csak még unalmasabb az egész, szóval visszajött a sulifíling, sajnos. Viszont találkoztam a feleségemmel.

Akkor még nem az én feleségem volt, hanem egy teljesen kopasz emberé, aki mielőtt kopasz lett, szőke is lehetett, mert a szemöldöke szőke volt, és ezért messziről úgy tűnt, hogy nincs is szőr a fején se, az arcán se, csak egy adta bőr az egész képe. Ez egy orvos házaspár volt, az asszonyka gyesen, a férjura meg nem, szóval ő nem is jött el minden órára, csak mikor nem dolgozott, de rendszerint akkor is elaludt, mert mindig fáradt volt, mert sokat kellett ügyeletben melóznia. Azért akartak franciát tanulni, hogy lekoccoljanak dolgozni Párizsba, vagy valamelyik másik nagyvárosba, mert oda mindig kell orvos, mert a francia orvosok mind elitisták, és nem akarnak a lepukkant kórházakban dolgozni, pedig ott is lehet jól keresni, persze csak magyar viszonylatban.

Hát így ismerkedtem meg a feleségemmel, akit szépen elcsábítottam, és csak az ő kedvéért jártam az órákra még másfél évig, de a nyelvet nem tanultam meg, azóta meg azt a keveset is elfelejtettem, amit tudtam. Olvasni még tudok, szóval hogy tudom, hogy hogy kell kiejteni a francia szavakat, ezzel szoktam is feszíteni, főleg Depardieuvel, mert mindenki dépárgyőnek ejti, és ilyenkor mindig beszólok, hogy az döpárgyő, és mindenki azt mondja, hogy hülye vagyok, és fogadunk, és nyerni szoktam így söröket, mert direkt erre kerestem egy videót a Youtube-on, ahol tisztán hallatszik, hogy a francia bemondónő úgy hívja, hogy Zsérár Döpárgyő.

Néha a feleségem felhozza, hogy mi lenne, ha mégis kimennénk Franciaországba, de nekem nincs kedvem. Szerintem neki se nagyon, csak akkor mondogatja, mikor nagyon elege van a munkájából, a szomszédból meg a szar fizetésből. Maradunk mi itt, akkor legalább az alannyal nem lesz bajunk egy ideig.

[A kép Vági Barbara és Talán Csaba Maradunk című rövidfilmjéből van, és semmi köze se a poszthoz, se a franciákhoz, se a rendőrökhöz.]

A bejegyzés trackback címe:

https://mistinguett.blog.hu/api/trackback/id/tr91360006

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.