Írott mondatról lészen szó, mindjárt háromról is, melyek egységet alkotnak.

Kezdjük azzal, amit mindenki tud: Franciaország nem a sör hazája. Ez nem baj. Van bor. Van calvados. Van pezsgő meg cidre. Van egy csomó minden, ami finom. Speciel finom sör, az nincs. Illetve dehogynincs, még az is van, csak az nem az ászok-kategória, hanem a rafináltabb, apátsági és kézműves söröké, melyekből két deci kerül három euróba. De ha azt a sört keressük, amiből több korsóval gurítunk le egyáltalán nem kulturális indíttatásból, olyanból nem terem jó Franciaországban. Ez viszont nem baj. Ebben is mázlijuk van ugyanis, pont ott van mellettük Németország és hát főleg Belgium, ahonnan aztán annyi finom sört vesznek schengenileg, amennyit csak akarnak. És meg is veszik, és tudják is, hogy jobban járnak így.

És itt van az a nagyon lényeges dolog, amire joggal és méltán lehet büszke a francia nép: a nyitottság. Uff, már érezzük is nyakunkba zuhanni az érvelést, miszerint hogy a fenébe beszélhetünk nyitottságról egy olyan nép esetében, amelyik nemhogy nem tanul meg idegen nyelveket, de még a rugbyt is rügbinek mondja, szpídermánról nem is beszélve. Igen. Szpídermán tényleg gáz. Csakhogy aki ismer franciákat, tudhatja, hogy az idegen nyelvek nem-ismeretét ők egyáltalán nem azzal a felsőbbrendű nacionalizmussal élik meg, mint amit mi tulajdonítani szoktunk neki, hanem, épp ellenkezőleg, amolyan szabadkozó kisebbségérzéssel, hogy "hát az már igaz, mi, franciák elég szarok vagyunk idegennyelv-tanulásban". Persze ez marhaság, valójában nem szarok, hanem lusták megtanulni, de mindegy, ez is lényegtelen. Mert amúgy - magyarázkodás ide vagy oda - a franciák között valóban találkozhatunk korlátoltsággal, nem is egy területen. Van azonban egy, ráadásul a francia kultúra szempontjából kiemelt jeletősségű terület, ahol minden van, csak korlátoltság nincs: a gasztronómia. És úgy általában az evés-ivás.

A magyarok többsége meg van győződve arról, hogy a franciáknak akkora nagy pofájuk van, és olyan nagyon büszkék arra a tetves konyhaművészetükre, hogy a többi nemzet gasztrokultúráját úgy, ahogy van, semmibe veszik, kiröhögik, lesajnálják. Ez hatalmas tévedés. A francia konyha ugyanis többek között éppen azért olyan durván jó, mert nagyon is érdeklődik a nem-francia konyha iránt. És nem ám csak a csúcsgasztronómia, hanem mindenki. Az egyik legkedveltebb francia étel például a kuszkusz, és minden kicsit is nagyobb piacon talál az ember óriási edényben paellát főző árust.

A merguez, a chorizo, a bacon, a pármai sonka olyan mindennapos, mint nálunk a szalámi, és az égvilágon semmivel sincs nagyobb respektje egy boeuf bourguignonnak, mint egy ossobucónak. (Talán csak a gratin dauphinois és a tartiflette emelkedik ki a mezőnyből. "In tartiflette we trust" - olvashatjuk néha egy autó hátuljára ragasztot matricán.)

És nincs ez másként az italokkal sem. Az egyik legnépszerűbb aperitif például a porto, annak ellenére, hogy amúgy létezik egy, a portóhoz nagyon hasonló francia ital, a banyuls. Az ouzót is simán benyelik a hatalmas pastis-kultúra mellett, és egyáltalán nem féltik a boraikat a külföldi konkurenciától: minden valamire való áruházban van külföldi boroknak fenntartott polc, ahogy külföldi borokra specializálódott szaküzlet is található minden minimum közepes méretű városban. És végül ami talán a legfontosabb: azt is simán elfogadják, hogy vannak területek, ahol jobban járnak, ha a külföldit választják. Ilyen a sör is, megérkeztünk végre.

Két iható francia sör létezik. Az egyik a Kronenbourg, ami ihatatlan, a másik a 1664, ami Kronenburg, csak még épp iható. (Segítek, ha valaki esetleg Franciaországban jár, és muszáj sört rendelnie, ne szenvedjen a kiejtésükkel: előbbit egyszerűen "kro"-nak, utóbbit "szez"-nek (a "seize cent soixante quatorze" rövidítése) hívják.) Ezek a sörök is majdnem németek, Strasbourgban gyártják őket, de ennek ellenére tényleg elég rosszak. Valamivel olcsóbbak, mint az átlag, ezért sok fogy belőlük, de tudja mindenki, hogy a minőségük nem épp csúcs-. Kőbányai, na. Mindenki tisztában van azzal, hogy ez egy tömegcikk, ami a nyomába se érhet a belgáknak, de nincs ebből se kisebbségi komplexus, se zsörtölődés, se nemzetieskedés. Ha jobbat akarnak, megveszik a Leffe-et, és annyi. Ez pedig dicséretes hozzáállás, mert pontosan az efféle nyitottság kell ahhoz, hogy valami olyan gazdaggá legyen, mint a francia evés- és iváskultúra (tudom, hogy nincs ilyen szó, most találtam ki). Na és ebbe a nyitottságba érkezik páros lábbal a mondat, az imént említett 1664 reklámjából. Íme:

Magyarul:

"Kicsit több egy körforgalomnál. Kicsit több egy sörnél. - Ízlés francia módra"

Szóval hogy a Diadalív és a place de l'Étoile nem egyszerű körforgalom, és ugyanígy a 1664 sem egy egyszerű sör. Most túl azon, hogy a plakát elképesztően giccses, milyen béna már ez az érvelés. Mintha a Diadalívet (van amúgy Eiffel-tornyos változat is) az tenné faszává, hogy francia, nem az, hogy jól néz ki. Ostobaság. Persze nem ez a baj, mert a reklámok általában ostobák, hanem hogy hát pontosan abba száll bele, ami "a francia ízlés"-t olyan magasra emeli, nevezetesen, hogy felismerik a jót, és befogadják, a nem annyira jót pedig a helyén kezelik. Erre jön a 1664, és közli, hogy ez az igazi sör, mégpedig azért mert francia. De béna. Ha francia lennék, elsüllyednék szégyenemben miatta: pont azt a korlátolt idiotizmust mutatja, amilyennek egyes nem-franciák a franciákat szeretik látni, és még ki is teszi óriásplakátra.

Egyébként a majdnem-német, strasbourgi 1664 tulajdonosa a Carlsberg és a Heinekken.