Ez meg mi?

Ez itt a Mistinguett-médiabirodalom központi egysége.

Célunk, hogy a magyar blogoszférát információkkal lássuk el a franciákról.
Az objektivitás és az információk megbízhatósága, az nem célunk.

Kapcsolat:
misztenget gmail com

Jártam már itt, de én másra emlékszem

Igen, történtek változások.

Régebben csak okoskodtunk, ma informálunk is. Régebben egyprofilúak voltunk, ma színesek, mint a karnevál. Régebben egy blog voltunk, ma több.
Bővebb információkért kattanj ide.

Címkék

A birodalom


Vagyis ez a blog itten. A hasáb tetején láthatók a célkitűzéseink.


Francia politika és közélet. Informatívan, de nem teljes körűen. Ja, és nem is objektíven, mi úgy nem tudunk.


Gasztronómia, na meg a franciák, ahogy közük van hozzá.

Bővebben minderről itt.

A szövetségesek


A francia futballválogatott magyar szurkolói blogja. Beszámolók, hírek, elemzések, meg ami még eszünkbe jut.


A magyar bormédia legnépszerűbb orgánuma. Néha egy-egy francia vonatkozással, tőlünk.

Július 14.

2009.07.13. 03:00 - mistinguett

Címkék: történelem észosztás

avagy kamu a Bastille-sztori, majd mi megmondjuk a tutit

Franciaország július 14-i nemzeti ünnepe a Bastille 1789-es bevételére való megemlékezés. Ez a mondat így majdnem pontos, egyetlen szó hiányzik belőle, hogy valóban az is legyen. Az, hogy „nem”. Tehát helyesen: Franciaország július 14-i nemzeti ünnepe nem a Bastille 1789-es bevételére való megemlékezés. De menjünk sorban, kezdjük azért a Bastille-jal.

Azt szokás mondani, hogy 1789-ben a párizsi néptömeg bevette az abszolutizmus jelképének számító Bastille-t, és ezzel egyértelművé vált, hogy Franciaországban a nép átveszi a politikai hatalmat. Ez így megint nem teljesen igaz. Egyrészt 1789-ben "a nép" nem vette át a hatalmat, még az alkotmányos monarchiára is várni kellett ’91-ig. Másrészt a "bevétel" szó is hamiskás, mert valami ostromra enged következtetni, márpedig ostrom nem igazán volt, harmadrészt az is necces, hogy azért pont a Bastille-t rohamozták meg, mert az a királyi hatalom jelképe lett volna. 1789-ben az erődítmény ugyanis már nem az, ami korábban. Az épület ekkor már négyszáz éves, és majd kétszáz éve funkcionál börtönként. Elavult. XVI. Lajos a lebontását is fontolgatta, a rabokat pedig átszállították máshova. A forradalom kirobbanásakor alig volt benne rab, őrizni is csak 114 katona őrizte. Hogy a királyi hatalom vagy az Ancien Régime szimbóluma lett volna, melyet a néptömeg vett be... lehet, hogy van benne valami, de ezt az egész szimbólumosdit inkább később találták ki. Nézzük, mi történt.

Először is július 14-én már több napja tartottak az események. Nem megyünk bele a részletekbe, de ekkor Párizs már igencsak fel volt bolydulva, a Bastille például már 7-én erősítést kért, és elkezdett készülni egy esetleges támadásra. Ekkor már vagy egy éve szokványos volt a zúgolódás, és ezt július elején csak tetézte, hogy a gabona, így a kenyér ára rekordmagasságúra emelkedett. Aratás után kiderült ugyanis, hogy nagyon kevés a gabona, ezért drága lesz a kenyér. Az utolsó csepp az volt, hogy 11-én felfüggesztették Neckert, a sokak által kedvelt minisztert. 12-én kezdődtek a zavargások, egyesek már ekkor forradalmat vagy népfelkelést emlegettek. Július 13-án gyújtogatások, rendbontások történnek Párizsszerte, de szervezett, központilag irányított forradalomról még nem beszélhetünk. Szintén 13-án a városháza szervez viszont egy 48000 főt számláló „polgári milíciát”. 48 ezer az elég sok, az állami hadseregek is csak néhány százezer főből állnak ekkoriban (az lesz a nagy szám, mikor Napóleon 1812-es seregében 600 ezren szolgálnak, de ennek is csak a fele francia), Párizs teljes lakossága fél millió körül van. Ez azt jelenti, hogy jóformán minden tizedik párizsi lakos a forradalomhoz áll? Nem egészen. A milíciának ugyanis ekkor még nem az a célja, hogy a király ellen menjen, hanem többek között az is, hogy a zavargásoknak és gyújtogatásoknak gátat szabjon.

De akárhogy is, július 13-án már van egy 40-50 ezer embert számláló csoport, mely polgári milíciának mondja magát. Viszont ahhoz, hogy valóban milícia legyen, még szükség van valamire: fegyverre. Miután több helyről is sikertelenül próbálnak fegyvert szerezni, a tömeg végül az Invalidusokhoz gyűlik. Innen néhány száz méterre, a Mars-mezőn várakozik a királyi hadsereg több regiment tüzérsége és gyalogsága egy bizonyos Pierre-Victor de Besenval parancsnoksága alatt, de nem támadják meg a milíciát. Besenval időt húz, azt mondja, engedélyt kér Versailles-tól, és ha megkapja, felfegyverzi a milíciát. Azután csendben utasítja néhány emberét, hogy a raktáron található összes puskát rontsák el. Azonban mivel a katonaság többsége szimptizál a polgárokkal, az emberei úgy tesznek, mintha engedelmeskednének, de a puskáknak csak töredék részéhez nyúlnak. Másnap, vagyis a lángbetűs július 14-én Besenval összehívja a tiszteket, akik azt jelentik, a hangulat alapján biztosak abban, hogy a katonákat nem lehet a párizsiak ellen küldeni.

A tömeg benyomul hát az Invalidusok pincéjébe, és zsákmányol 32 ezer puskát. Az öröm viszont csak úgy lehetne teljes, ha lőni is tudnának a zsákmányukkal, ahhoz viszont golyó kell meg puskapor, mert azt sajnos nem találnak az Invalidusoknál. Ekkor jön az ötlet, hogy kérjenek a Bastille-ból. „Kérjenek”? Hát, töltetlen puskákkal egyebet nemigen tehetnek a 24 méter magas (mondjuk nyolc emelet egy békásmegyeri panelház esetében) falakkal szemben. A tömeg tehát a Bastille elé vonul. Illetve dehogy vonul. Valójában egy ekkora tömeg nem vonulgat csak úgy innen oda, inkább több kisebb csoport telepszik meg egy-egy helyen. Már reggel óta gyülekeznek a Bastille környékén a párizsiak, de nagyobb részük majd csak délután érkezik meg. Délelőtt fél tizenegykor követeket küldenek a Bastille parancsnokához, bizonyos Bernard-René Jordan de Launay-hoz, hogy adjon nekik puskaport meg golyót. Nem ad, viszont a konfliktust kerülni próbálja. A delegációt a saját lakásában fogadja, még ebédre is meghívja őket (ekkoriban délelőtt 10 és 11 között ebédeltek az emberek). Launay nem akar a milíciának lőport adni, de valószínűleg fél is a rendbontástól, ezért nagyon barátságos a küldöttekkel, és hogy békés szándékát bizonyítsa, elrendeli, hogy húzzák be az ágyúkat a tornyokról. Pech, a lent gyülekező nép azt hiszi, hogy a követek azért késlekednek, mert Launay túszul ejtette őket, az ágyúkat pedig megtölteni húzták be, mert a tömegbe akarnak lőni. A feszültség egyre nagyobb. Újabb követeket küldenek, ők pont akkor mennek be a várba, mikor az első delegáció kijön. Persze ők sem kapnak lőszert.

Közben egyre több ember gyűlik a Bastille-hoz, és ahogy az lenni szokott, a tömeg hergeli saját magát. Már korábban is pletykáltak arról, hogy van valamiféle "arisztokrata összeesküvés", melynek célja, hogy Szent-Bertalan éjszakáját rendezzenek a polgárok körében, vagyis hogy egyszerre leöljék a változást sürgetőket. Mikor a Bastille július 7-én elkezd készülni egy esetleges támadásra, sokan ezt úgy értelmezik, hogy a Bastille-ból indul majd valami a polgárok ellen. Mikor az ágyúk behúzását is félreértik, egyre több az indulat. A Bastille teljes védelme áll egyébként 82 darab veteránból meg 32 darab svájci zsoldosból. Nem túl meggyőző haderő, de a forradalmárok még ezzel se nagyon tudnak mit kezdeni fegyvertelenül. Jobb híján megpróbálják a függőhidat tartó láncot fejszével szétverni. Ekkor a Bastille-ból a tömegbe ágyúznak. Nem tudni, hogy Launay adta-e ki a parancsot, de mindegy is. A néptömeget az ágyúzás csak még jobban felbőszíti, most már csakazértis ostromolni akar mindenki. Azért küldenek még két küldöttséget, ezeket viszont már nem engedik be a várba.

Nos, körülbelül ennyi a párizsi néptömeg Bastille-foglalása. Valójában a tömeg nem ostromlta a várat, az egyetlen dolog, amit tett, és ami végül elégségesnek is bizonyult, az volt, hogy a lövetés ellenére a várnál maradt. De például a híres festményeken látható füst nem lehet lőporfüst, ahogy azt sokan gondolják (legfeljebb a rájuk kilőtt lőporé lehetne, mivelhogy a tömeg nem tudott lőni, nem volt mivel), hanem a Bastille alatt felgyújtott szalmáé és trágyáé: a tömeg a füsttel azt akarta elérni, hogy a védők ne lássák őket.

A döntő fordulatot az hozza, hogy a polgári milíciához csatlakozik ötven-hatvan fegyveres katona, és hogy az Invalidusoktól áthoznak négy vagy öt ágyút. Ezt látván Launay kiküld egy levelet, melyben közli, hogy ha nem takarodik el mindenki haza, levegőbe röpíti az egész városnegyedet. Csakhogy valójában a Bastille védői, élükön a parancsnokukkal ekkor már igen nagyon be vannak szarva a tömegtől. Launay csak ijedtében fenyegetőzik, nem nagyon tudja, hogy mit kellene tenni. Végül feladja a várat. Egyes forások szerint ekkor a párizsi forradalmárok vérengzést rendeznek a Bastille-ban, más források ezt tagadják, megint mások egy-két áldozatról és egy tucatnyi sebesültről tudnak a Bastille oldalán, szemben a párizsiak több mint száz halottjával. Az viszont biztos, hogy Launay-t leölik, pedig az "ostrom" vezetői megpróbálják kimenekíteni. Agyonlövik, aztán egy Desnot nevű fiatal hentes levágja a fejét, bicskával. Valamint kiszabadítják a Bastille összes rabját. Mind a hetet: két elmebeteg, egy libertinus arisztokrata és négy köztörvényes bűnöző sínylődik a várban. Hát így történt. A Bastille bevétele nem úgy volt, hogy a nép odagyűlt, ostromolt, végül elfoglalt, hanem úgy, hogy odagyűlt, ottmaradt, végül pedig átengedték nekik a várat. Nota bene, a párizsi forradalmárok például egyetlen puskát sem sütöttek el.

Viszont a forradalom győz, és hamarosan, három évvel később beköszönt az első köztársaság. Ez persze egyáltalán nem olyan olajozott folyamat, ahogy az egyszerűség kedvéért elképzelni szeretjük. A Bastille bevétele után közvetlenül még szó sincs arról, például, hogy a királyt el kellene üldözni, arról meg végképp nincs, hogy vágjuk le a fejét. "Éljen a szabadság, éljen a király!"-kiáltozzák egyesek az utcákon. Kezdetben a legtöbben angol rendszert akarnak, ahol a parlament vagy a nemzetgyűlés hozza a törvényeket, a királynak pedig vétójoga van. De még ennél is sokkal fontosabb az, hogy egyáltalán nem „a nép” csinálja a forradalmat, később a köztársaságot meg aztán végképp nem.

Franciaország lakossága ekkoriban 24 millió fő körül van. Ebből számlálunk 150 ezer egyházi személyt, 500 ezer nemest, a maradék pedig jóformán kizárólag paraszt. Kereskedők, kézművesek, értelmiség, szóval az ún. polgárság abszolút kisebbségben van, mert Franciaország a mezőgazdaságra épül. A lakosságnak mindössze hat százaléka él a városokban. Ami a proletariátust illeti, Franciaország itt is gyerekcipőben jár: a francia ipar egyrészt nem túl fejlett, másrészt épp nagyon vesztésre áll az angollal szemben. A forradalom és a köztársaság egyik célja pont az volna, hogy ezen változtasson. A „nép” vagy a „harmadik rend” távolról sem egységes, a céljai sem azok. Ahogy az lenni szokott, a legtöbben egyszerűen azt szeretnék, hogy olcsóbb legyen az étel, és hogy hagyják békén. Ezek javarészt a parasztok, mint említettük, elsöprő többségben. A harmadik rend egy másik, jóval kisebb része viszont többet akar ennél: gyökeres változásokat. Gazdaságilag, politikailag, társadalmilag. Mindenhogy. Ők a nemesség és a papság privilégiumainak eltörlését akarják, nemzeti bankot, államosításokat, adóreformot meg sok-sok szabadságot. És ők viszik tovább a forradalmat, ők változtatják meg a rendszert, miattuk lesz majd köztársaság is.

Ezek az emberek javarészt liberális polgárok, nagyon sok közöttük az értelmiségi. És ahogy mind a mai napig van feszültség a liberális (pláne értelmiségi) polgárság és a „nép”, a „proletariátus” vagy a „parasztság” között, 1789-ben is van. Márpedig mikor a harmadik rend beférkőzik a hatalomba, nyilvánvalóan nem a parasztok, hanem a felvilágosult polgárság és főleg az értelmiség kapja a kulcsszerepet. Kezdetben ezzel nincs is baj, hiszen a forradalom a harmadik rend közös ügye. De a párizsi értelmiség már '89 előtt is tudja, hogy ahhoz, hogy a dolog hosszabb távon is működjön, muszáj egyben tartani a harmadik rendet. Egy nagy és heterogén embercsoportot pedig a tudomány akkori és mai állása szerint is egyféleképp lehet egyben tartani: ideológiával.

Adni kell valamit, egy nem túl kézzelfogható, de nem is túl elvont célt, egy eszményt, amiben egyetértés van, amiért mindenki együtt és vállvetve kiáll, ha kell. (Ez a „ha kell” egyébként nagyon fontos, a forradalmak, népfelkelések, lázadások és Molotov-koktélozások egyik legfőbb nyelvi eleme.) Korábban ezt az eszményt a kereszténység adta: Istenért mindent. A királyt is Isten választotta. Csakhogy a forradalom éppenséggel a papokat is elkergetni óhajtja, és a felvilágosult értelmiség körében az egyik legnépszerűbb divat épp az ateizmus. Mi legyen hát az az eszmény, amiért mi mindnyájan, vállvetve, együtt, akár meghalni is, ha kell? Természetesen a nemzet. A nemzet a francia értelmiség szótárában ekkor már évtizedek óta az egyik legfontosabb kifejezés, és mikor 1789-ben a monarchia kezd átmenni alkotmányos monarchiába, magától értetődően jön a gondolat, hogy a nemzet eszménye foghatja össze a harmadik rendet. Ahhoz viszont a nemzeti ideológiát terjeszteni kell és ápolni. Amihez pedig nem ártana egy szimbólum.

La Fayette márki, a francia hadsereg generálisa találja ki már 1790-ben, hogy ez a szimbólum legyen a Bastille bevétele. Ő egyébként a francia történelem igen jelentős alakja, aki korábban az amerikai függetlenségi háborúban is részt vett, olyannyira, hogy a Fehér Ház egyik sarkánál mind a mai napig látható a szobra, és többek között Churchill és Teréz Anya mellett egyike annak a hat embernek, aki megkapta az „Amerikai Egyesült Államok tiszteletbeli polgára” címet. 1789-90 körül ő Párizs egyik legnépszerűbb politikusa. Az ő kezdeményezésére kezdik építeni, teljesen tudatosan, a Bastille bevételének kultuszát. Kitüntetnek majdnem ezer embert (javarészt egyszerű polgárokat) a Bastille elfoglalásakor tanúsított érdemeikért, valamint az ostrom első évfordulóján megrendezik a „Szövetségi Ünnepet”. Ez utóbbi kábé úgy néz ki, mintha Geszti Péter találta volna ki. A Mars-mezőn felállítanak egy nagy építményt, annak a közepén pedig a „Haza oltárát”, és ezek köré szervezik az ünnepséget. Két héttel korábban kezdik a terület átalakítását, részben közösségi munkával. La Fayette márki is megjelenik a munkások között, sőt XVI. Lajos is Párizsba utazik az előkészületekre, szimbolikusan még csákányt is fog. Maga az ünnep úgy nézett ki, hogy a „szövetségesek” (mintegy százezer ember) felvonultak zászlókkal meg dobokkal, a nép pedig nézte őket. Részt vett az ünnepségen az összes francia megye képviselője, az arisztokrácia, a papság (még mise is volt) és a király, aki ünnepélyesen felesküdött „a nemzetre és a törvényre”.

Ma a július 14-i nemzeti ünnep hivatalosan ennek az 1790-es szövetségi ünnepnek állít emléket. Teheti, hiszen a '89-es eseményekkel legalább egy szinten van annak a jelentőssége, hogy egy király először mondja ki: a törvény rá is vonatkozik, ő maga pedig nem másért, mint a nemzetért van. A legenda a Bastille bevételének szimbolikus jelentőségéről valójában a Bastille bevétele után keletkezett. Egy része már a bevétel másnapján, egy része 1790-ben, egy másik az első köztársaságban, megint más fejezetei még később, többek között a különböző kommünök, népfelkelések és nemzeti kormányok alatt - nem csak Franciaországban, például Marxnál meg a bolsevikoknál is. Sajnos az 1789-es francia forradalom, mint a legtöbb múltbéli esemény, értelmezhetetlen a mai fogalmakkal, és mikor mégis értelmezzük, leginkább csak költünk róla valamit, ami a mai, „modern” eszünkkel koherensnek tűnik. Nem kell készpénznek venni semmilyen elbeszélést. És ez alól persze az sem kivétel, amit itt összehordtunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://mistinguett.blog.hu/api/trackback/id/tr381234370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

inszeminator · http://inszeminator.blog.hu 2009.07.16. 16:41:39

Ami azt illeti az Auróra történetében is vannak érdekességek, mert ugyebár azt tanultuk, hogy...
Miközben dehogy...
Állitólag az orosz japán háború során megsemmisült cári flotta egyetlen megmaradt hajójaként került haza, és szépen belekeverték a lecsóba.
Ilyen történetekkel lehet etetni "ideológiailag képzetlen" tömegeket. Mégpedig nagyon hatásosan.

mistinguett · http://mistinguett.blog.hu 2009.07.16. 17:00:12

@inszeminator: Igen, előfordul, hogy szándékosan "etetik a tömegeket" a mítoszokkal, de szerintem
1. nem mindig, sokszor az elbeszélő is úgy gondolja, hogy "igazat" mond, holott valójában "költ" valami szépet
2. én úgy gondolom, elkerülhetetlen, hogy az ember a saját korának elvárásait írja le, mikor elbeszél valamit. Most például az a divat, hogy a régmúlt idők mítoszait demisztifikáljuk. Mit csináltam a posztban? Pontosan ezt. Egy nálam "okosabb", megmutathatja, hogy hol ferdítettem én a sztorit. De ő is ferdíteni fog, ez elkerülhetetlen, mert nem lehet objektíven elmondani egy olyan eseményt, ami ezer helyen játszódott egy időben.