Vannak emberek, akikről érdemes tudni. Közülük némelyik francia, vagy majdnem. Összeválogattunk belőlük egy párat. Sorozatunk negyedik részében öt+kettő magyar-franciáról emlékezünk meg.

Capa-Kertész-Brassai

Külön bekezdést kellene kapnia mindháromnak, egyébként. Elég szomorú, hogy míg például a rajtunk kívül senki által nem ismert Claire Kenneth valóságos nemzeti hős, a valóban világszám André Kertészt, Robert Capát és Brassait nem is ismerjük. Persze, mert olyan területen voltak nagyok, amiről szinte semmit nem tud az átlag - és nem csak Magyarországon, sehol sem: a fotográfiában. De mégis. Ha a golyóstollról tudjuk, hogy magyar, nem ártana, ha tudnánk a spanyol polgárháború képeiről is. Mert az a helyzet, hogy mi-magyarok fotó-nagyhatalom vagyunk. Igaz, a Nobel-díjasainkhoz hasonlóan, a fotósaink is leginkább nyugatra kivándorolt zsidók voltak, de kit érdekelnek a részletek, ha a büszke nemzeti öntudat a tét. Robert Capa a világ egyik legismertebb dokumentum-fotósa, A milicista halála című képét a bolygó minden valamelyest tájékozott embere látta már. Ugyanez mondható el Brassai némely Párizsról készült fotójáról. Brassai egyébként, amellett, hogy fotózott, Cannes-ban díjat nyert, kitüntették a francia Becsületrenddel, és írt 17 könyvet. Ami André Kertészt illeti, őt szinte egyáltalán nem lehet franciának nevezni, mivel magyar volt, aztán meg amerikai, és élt ugyan Franciaországban, de kevesebbet, mint nálunk vagy az amcsiknál. Hogy mégis idekerült, annak egyik oka, hogy a három jobban mutat a kettőnél, a másik meg, hogy a fotóit nem Magyarországra és nem is az USA-ra hagyta, hanem Franciaországra. Ennek pedig lehet valami üzenete.

Robert Capa, A normandiai partraszállás, 1944 (© Robert Capa/Magnum Photos)

Brassai, Cím nélkül, 1932 (© Brassai)

André Kertész, Eltévedt felhő, 1937

Bodrogi László

Az érthető, hogy miért lesznek Magyarországon rendkívül népeszerűek olyan dolgok, amelyeket sehol másutt nem ismer senki: különleges néplélek, másság-kultusz, folklór. Meg persze mert egy vagy több magyar jó (volt) bennük. Az is érthető még, hogy dolgok, amikért ugyan egy egész világ lelkesül, nemhogy nem népszerűek, de szinte ismeretlenek honunkban, ha nincs benne jó magyar. Az viszont érthetetlen, hogy miért fordul elő rendszeresen, hogy valaki egyszerűen elsikkad Magyarországon, pedig végre olyan területen hozhatná meg gyönyörű hazánknak a dicsőséget, amire mások is figyelnek. Bodrogi László is pont így sikkadt el. A kerékpárosok hamar hozzászoknak, hogy ki kell hajtani a belüket. Az a baj, hogy viszont ahhoz is hozzászoknak, hogy a bélkihajtás végére megérkeznek valahová. Érkezés nélkül értelmét veszti a dolog. Bodrogi László sehová sem tudott eljutni Magyarországon. Végül Franciaországba érkezett. Ez egyébként nem olyan nagy baj. Csak akkor ne is rinyáljunk miatta.

Ferdinand Walsin-Esterhazy

Ő a hírhedett Dreyfus-ügy legsötétebb figurája. Csúnya hazaáruló, aki eladta magát a fritzeknek. Magyarnak csak a származása az, de ezt már megírta EP, nekem csak ide kell másolni:

Együtt az igazsággal, a részletekben lakozunk, mutatom hát a részleteket. A kicsi szépapám nagyapjának a bátyjának, a Rákóczi fejedelmet hűségesen Rodostóba kísérő Antal unokájának, a híres francia Bálint Lászlónak a húga, Marianna 1741. október 9-én született. Ezt bajnak nevezni túlzás volna. Még az sem mondható bajnak, hogy húsz-egynéhány évvel később egy már nem fiatal nagybácsi, bizonyos Jean André Cesar de Ginestus, vélhetően unalmában viszonyt kezdett a félárva rokonnal, amely eredményre vitt.

– Hahh, minő felfúvódás! – kiáltott föl a gyöngélkedő kis Mariann anyja, ám a világot látott nagybácsi megnyugtatta őt, és azonnal hívatta saját orvosát, dr. Valsint, ki vízkórt állapított meg, majd rögvest avval a gazdája által animált ötlettel állt elő, hogy elkísérné (új) páciensét egy gyógyfürdőbe kúrára (ez – magyarul – majdnem szójáték, obszcén; vélhetően nehezen lefordítható, de ez nem csökkenti az obszcenitást), amely majd javulást hozand.

Arról nincsen ellenőrizhető adat, hogy mit értettek javuláson, mindenesetre pár hónap elteltén Marianna fiúgyermeknek adott életet, kit Jean-Marie Auguste Valsin néven regisztráltak Valleraugue-ban, majd hazatért anyjához Le Viganba, ki igen megörvendett, hogy elmúlt az a csúnya felfúvódás.

– Elmúlt az a csúnya felfúvódás – mondotta.

– El, maman – válaszolta a lány egykedvűen.

De ez nem is érdekes, hanem viszont az újszülött nem sokkal később mint Valsin doktor örökbe fogadott fia tűnt föl. Mármost mint látjuk, ennek a Valsinnek is hamis basztardnak az unokája volt az inkriminált dreyfusös pofa.

Eddig baj nem történt, csupán zajlott az élet. Az pedig, hogy kitört a francia forradalom, az nemhogy baj nem volt, de éppenséggel a történelem fényes hegyoromja. Ennek folytán azonban, fájdalom, kivégezték a királyi családot, Marianna nagynénémet pedig, ki jó lábon állt mondott családdal, a Temple-ba zárták. Ez se baj, csak kellemetlen. (Egyébként amikor bátyjának fia született, XVI. Lajos a következő levelet küldte neki: Kiváló örömmel vettük a hírt, hogy a Marais-ban egy kis huszár született, és hogy anya s gyermeke jól vannak. Kérjük az apát, fogadja szívből jövő jókívánságainkat. Egy versailles-i lakos.)

Visszatérve a bajra, a baj akkor kezdődött, midőn szépen beesteledett, elcsöndesedett a börtön, és az őrszemélyzet egyik, forradalomtól nem eléggé átitatott tagja egy cédulát csúsztatott a már több hónapja raboskodó asszony munka nem durvította kezébe. Ez állt a papiroson: Madame, ne féljen, én meg fogom szabadítani. Hát ez volt a baj, ez a jóság. Mert ki volt a szabadító? Nem más, mint a tulajdon fia, a zabigyerek, a fattyú, az ebfaj, a vörönty, akitől már oly szerencsésen megszabadulni látszottunk az imént. A hálás anya azután Nîmes-ben, 1795. szeptember 22-i dátummal, M. Fouquet közjegyző előtt elismerte ezt a (jóságos) Valsint természetes fiának, és örökbe is fogadta, aki erre fölvette a Valsin (Walsin)-Esterházy nevet.

Hát így. E nemtelen őrnagy Esterházy ugyan, de éppenhogy csak, un peu, evvel a fáradsággal bárki az, te, én.

 

Esterházy Péter, Harmonia cælestis, Magvető, 2000, p. 361-363.

Victor Vasarely

Például ezt is ő csinálta:

Amúgy dolgozott a "Havas" párizsi reklámügynökségnek is, melynek nevében szintén sejdítünk valami hunosat.

Michel Jonasz

Nem tudunk róla, de a francia sanzonnak van egy magyarja. Michel Jonasz már Franciaországban született, de a származása a mienk. Nem tartozik a legnagyobbak közé, de több mint harminc éve ott van a francia könnyűzenében, és minden negyvenes-ötvenes gall ismeri néhány dalát. Zenéje sanzonos. Hátránya Jonasznak, hogy nem túl szép ember, a hangja sem túl különleges, előnye viszont, hogy egy ici-picit jazzesítette a műfajt, ami mindenképp üdítőleg hat a sok andalgós-kamerábanézős-nosztalgiázós szám között. Neki is vannak nyálas dalai, de azokkal nem foglalkozunk.

[Sorozatunk következő epizódját öt francia gyermeknek szenteljük.]