Mondá a híres. Nem mondá, egyébként. A fáma szerint midőn a Parlament az államérdekre hivatkoza, Lajbi Fourteen úgy kiálta föl, hogy az állam ő vala. De a történettudomány mai állása szerint ez kamu, nem kiáltott fel így Lajbi sose, hanem ezt a gonosz történelemhamisítók találták csak ki. Ugyanakkor a történelemhamisítás is mond el dolgokat a történelemről, hiszen nem mindegy az se, milyen szavakat adunk egy király szájába utólag, nyilván nem véletlen, hogy nem azt hamisították a Lajoséba, hogy, mittuggyukmi, "Térdelj le és szeress", hanem ezt az államkodást. A mi értelmezésünk szerint ez azt jelenti, hogy a francia történelem megírásakor az állam szerepe központi kérdés volt. És van. Nem mintha ezzel újat mondanánk, de más bevezetés nem jutott eszünkbe hirtelen.
Meramúgy ez mainapság fontos kérdés. Hogy akkor piaccal, állammal, központi hatalommal, szabadversennyel hogy is állunk. Most se aktuálpolitizálunk, mert nem az államosításokról és antiprivatizációs igyekvésekről akarunk beszélni, hanem azokról jutott eszünkbe ez.
Európában a szabad piac szent és sérthetetlen, vagy legalábbis annak kellene lennie könyv szerint. Ebben azért nagyjából egyetértés van. Abban azonban kevésbé, hogy az állam kimehet-e krumplit árulni a piacra, vagy maradjon csak szépen otthon a seggén. A piacpártiak szerint az állam csak ne piacoljon, abból csak baj van, az állampártiak szerint azonban ha a civil kofa hasznot húz a piacból, akkor már mér pont az állam ne tenne így, és főleg, ha egy gazdasági tevékenység profitot tud termelni, akkor ugyan mért kéne az államnak kiadni a kezéből a lehetőséget, hogy ő termeljen pénzt, a haza dicsőségére és az állampolgárok javára, ahelyett, hogy valami mocsadék összkapitalista gekkómultinak játszaná át a zsírt. Na most ebbe nem megyünk bele mélyebben, mert nem vagyunk hozzá ideológiailag eléggé felvértezve, ellenben arról szólnunk érdemes, hogy a franciáknál mi a helyzet. Mert van helyzet náluk: ottan vannak őnáluk a példák arra, hogy az állam igenis tud jó gazda lenni.
Most tessék leülni, és jó erősen megkapaszkodni valamiben, olyat mondunk, hogy leszáll az olvasó feje. Franciaországban vannak nyereséges, jól működő állami cégek. Na és, tán a MOL nem az, kérdez vissza az olvasó, mert okos és szemfüles. Na jó, akkor mondok jobbat. RATP. SNCF. Előbbi a BKV, utóbbi a MÁV francia megfelelője. Mindkettő állami, és mindkettő nyereséges. Hoppárézimi. Nem tudjuk, olvasónk felméri-e a helyzet komolyságát. Az RATP kapcsán konkrétan 14 metróvonalról és 5 hévről beszélünk, és épp most készülnek a tervek egy gigavonalra, amely gyakorlatilag körbemetrósítja majd Párizst, hogy ha egyik külvárosból a másikba igyekszünk, ne kelljen már átdöcögni a centrumon. Most képzeljük el, mi történne, ha a BKV elhatározná, hogy egy élete egy halála, ő bizony körbemetrósítja Budapestet. Már a rajzlapok megvásárlásába tönkremenne nemhogy a BKV vagy a főváros, de az egész ország. Vagy kapcsoljuk össze képzeletben a MÁV-ot ezzel:
Atomerőművek, haditechnológiák, repülőterek, biztosítók, sőt, most tényleg tessenek megkapaszkodni, piacok, mármint igaziak, ahol retket meg halat lehet venni, olyanok vannak többségi állami tulajdonban, és termelnek hasznot ennek ellenére. Mi a rák van, a francia állami szektor ilyen spíler? Ha frankofilek volnánk, nagy lenne ám most a kísértés, hogy lefessük a francia állam működését rózsaszínben, elmagyarázzuk, hogy a franciák, kik nem angolszászok, a piaccal és szabadversennyel szemben mindig is többre tartották az összetartást, hiszen ugye szabad., egy., test., és Aznavour is milyen szépen énekel. Csak a realitások ne lennének, mennyivel könnyebb volna posztot írni. A valóság ugyanis az, akinek kellett már Franciaországban ügyintézni, az tudhatja, hogy Franciaországban nem az állam közreműködésének köszönhetően működnek úgy-ahogy a dolgok, hanem annak ellenére. Nékünk, magyaroknak nemigen van jogalapunk bürokráciát kritizálni, de elég beiratkozni egy francia egyetemre erasmusosként, hogy azonnal kiderüljön, a francia állami alkalmazottak semmivel sem kompetensebbek, mint mondjuk a magyarok, de nyilván citálhatnánk még sok-sok nemzetet ide.
Ráadásul a francia állami alkalmazottak még rosszabbak is egy tekintetben: biztonságban érzik maguk. Franciaországban ha egyszer közszolga lett valaki, gyakorlatilag csak akkor veszítheti el az állását, ha ő is akarja. Egy tanárt pl. nem rúghat ki az iskolaigazgató. Egy ügyintézőt nem rúghat ki a főnöke. A közszolgák ugyanis közvetlenül az állam, gyakorlatban tehát valamelyik minisztérium csatolmányai, ahhoz, hogy egy közszolgát kivágjanak a munkahelyéről, először minisztériumi vizsgálatok meg figyelmeztetések meg megróvások kellenek, de hát erre persze csak akkor van kapacitás, ha már tényleg nagyon muszáj. Külön aranyos az is, ahogy a közszolgákat összeválogatják. Köztisztviselőnek lenni persze valaha nagy kiváltság volt, de ma már egyáltalán nem az, hiszen a fizetés szar, a munka unalmas, az előmenetel pedig nem a teljesítménytől függ. Így hát az megy a közszférába, akit vonz az állandóság, vagy nincs jobb ötlete. A felhozatal tehát már eleve nem nagy durranás, de ráadásul még ehhez hozzájön egy teljesen elavult felvételi vizsgarendszer. Ha pl. titkárnőnek készülünk egy állami intézménybe, akkor részt kell vennünk egy nagy, központi felvételi versenyen, amelyen van egy-két matek-feladat, egy-két helyesírási feladat, és ha nincs szerencsénk, még egy-két általános műveltséget felmérő feladat is. Ennyi. Arról pl. nincs szó, hogy az jelentkező látott-e már számítógépet bekapcsolt állapotban, sem arról, hogy tudja-e, mire jó a fax, ellenben simán lehet, hogy kérdeznek tőle valamit a felvilágosodás regényirodalmával kapcsolatban. Azt hinnénk, akkor, ha nem is tudnak emailt írni, legalább műveltek a titkárnők, de sajnos nem ez a helyzet, azok lesznek titkárnők, akik a gimiben a legnagyobb stréberek voltak, viszont ahhoz buták, hogy tényleg vigyék valamire. És ez egyáltalán nem sarkítás, ez sajnos egy nagyon is jellemző leírása a francia állapotoknak.
Honnan akkor az állami szerepvállalás sikere? Merthogy ez lenne a lényeg.
Onnan, hogy a közszférának van egy másik, egy elit része, a magas rangú hivatalnokok terepe. Ők már tényleg az elit, nem csak papíron. Ők ugyanis a francia felsőoktatás fellegváraiból, az ún. "nagy iskolákból" a grandes écoles-okból jönnek. Utóbbiak voltaképp egyetemek, egy aprócska különbséggel: a bejutás kegyetlen nehéz felvételi árán lehetséges. A francia egyetemekre nincs felvételi, érettségivel bárki beiratkozhat bárhová. A komolyabb egyetemek persze megszűrik a hallgatókat az első félév vagy év végén, az orvosi karról pl. rengetegen távoznak egy év után, de ez sem mindig egyszerű feladat, mióta az állami és eús törekvések is az egységes, egyazon mércével mérhető oktatást, és a minél nagyobb tömegek diplomásítását tűzték ki célul. A francia egyetemeken tömegképzés folyik, szó sincs elitről.
Ehhez képest a grandes écoles-okban olyan felvételi van, amin egy egyéves felkészítő tanfolyam után is csak kín-keservvel lehet átmenni, annak ellenére, hogy már a felkészítő tanfolyamra is felvételizni kell. Viszont ha bent van az ember, akkor aztán... szarrá dolgozhatja magát, ugyanis hatalmas elvárások, embertelen hajtás van ezeken az egyetemeken. Az más kérdés, hogy közben a hallgatók fizetést kapnak. A legnagyobb presztízsű francia iskola, nem, távolról sem a Sorbonne, meg ilyen hülyeségek, hanem a grandes écoles-ok mérnöki kara, a Polytechnique (francia állampolgárságú) hallgatói pl. automatikusan a francia hadsereg tisztjeivé is válnak, és mint ilyenek, zsoldot kapnak. Nem olyan nagy összeget, talán 700 eurót, ha jól emlékszünk, de nem rossz az se. A többi grande école-ban jobb a helyzet, az ösztöndíj 1300 euró körül van. És mondanunk sem kell, hogy ha egy ilyen sulit elvégez valaki, nem kell majd sokat keresgélnie az állást, inkább hogy az állás keresi meg őt. Na de mi ebben az üzlet az államnak? Miért éri meg évente mittudjukhány száz vagy ezer elit-hallgatót kiképezni sok euróért? Azért, mert a grandes écoles-okban végzett hallgatóknak kötelező a diploma után legalább tíz évig az államnak dolgozni. Nyilván nem olyan nagy dolog ez mondjuk egy történész esetében, aki hol a fenében dolgozna másutt, mint egyetemen vagy állami kutatóközpontban, ellenben egy mérnöknél már pont nem mindegy, hogy az államnak tervez-e atomreaktort, vagy maszekban. Persze, a mérnököknek pl. kb. háromnegyede kibúvik valami kiskapun az állami robot alól, és mégis a magánszektorba megy dolgozni, de hát az a 25 % se piskóta, ha a legjobbak közül marad. Ennél pedig még durvább a helyzet a közigazgatási grande école, az ENA esetében, amely intézmény gyakorlatilag a teljes politikai és közigazgatási elitet adja.
A Polytechnique hallgatói, akiket menőn csak "X"-eknek hívnak, minden évben díszegyenruhában képviseltetik maguk a július 14-i seregszemlén. Az Ecole Normale Supérieure-ökből származó bölcsész elit tagjai száz méterről felismerik egymást, némelyek szóba se állnak valami parlagi egyetemről származó docensecskével. Az ENA végzősei azon morfondíroznak, hogy vajon a miniszterséget volna-e reálisabb végcélul kitűzni, vagy egy nagyvállalat elnök-vezérigazgatói székét. És kétség nem fér hozzá: ha a néhol kifejezetten visszataszító elitista kivagyiság ront is a képen nem keveset, aki egy grande école-t elvégzett, kompetenciában és munkabírásban nem szenved hiányt.
Mindez azért alakult ki Franciaországban, mert a XIV. Lajos-féle államközpontosítások utáni 1789-es államközpontosítások utáni napóleoni államközpontosítások utáni államközpontosítások kitermeltek egy elitet, amely természetesen újratermeli magát idestova háromszáz éve, és amely nem a vadászatot tekinti a legjobb játéknak, hanem az igazgatást. Ha csúnyák vagy kommunisták akarunk lenni, mondhatunk uralkodást vagy elnyomást is, kinek hogy tetszik. A francia államügyek őnekik, a kiválasztottaknak a döntésein és munkáján múlnak. Franciaországban nem kerül valaki állami cégi igazgatói pozícióba csak azért, mert csókosa valami fontos embernek. Ennyi a történet, egyszerű de nagyszerű. Más kérdés, hogy ezért valóban érdemes-e fenntartani egy ilyen baromi nagy és gusztustalanul belterjes elitklubot, de ezt már morfondírozza meg magában mindenki egyedül. Mi, a magunk részéről elmondtuk, hogy mi kell az állami cég piaci sikeréhez, legyen elég mára ennyi.
[Ezt a posztot már régóta terveztük, de most külön egy mondat lökte meg a végsőt az elhatározáson, idemásoljuk, nehogy ház érje a szó elejét: "Aki tudja, hogyan működik az a néhány állami bürokrácia (pl. francia, szingapúri, koreai), amelyik azokat a bizonyos kivételnek számító, globális szinten is sikeres állami vállalatokat kitermelte, az azt is tudja, hogy a nyomukban sem vagyunk." Innen.]