Vannak emberek, meg úgy dolgok általában, melyekről érdemes tudni. Közülük némelyik francia, vagy majdnem. Összeválogattunk belőlük egy párat. Sorozatunk tizedik részében öt béna francia divatról emlékezünk meg.

Ukulele

Tény, hogy praktikusabb, mint a gitár. Blogunk főszerkesztője és sztárértelmiségi zászlóshajója annak idején sokat morfondírozott azon, hogy ha történetesen nem pont gitáron tanulja meg a c-dúr skála könnyebben fogható akkordjait, hanem mondjuk bendzsón, mennyivel könnyebb volna a csajozás. Kisebb, könnyebb hangszer, és viszonylag kevesen játszanak rajta, kevésbé sanszos tehát, hogy az elpöntyögött Love me two times után megjelenik valami szarházi, és eljátssza vigyorogva a Spanish caravant. Franciaországban néhány éve a Megasztár kitermelt egy Julien Doré nevű csillagot, aki a válogatón ukulelével jelent meg. Az ürge amúgy teljesen vállalható, sőt, csak ne csinált volna divatot véletlen. Mert őóta a francia ukulele-kereskedelem a válság ellenére is a GDP 10-12 százalékával növekszik évente, az ukulele lassan olyan alapfelszereltséggé válik egy fiatal francia háztartásában, mint a sörnyitó, és áprilistól októberig nem lehet úgy átmenni napsütötte parkon, hogy ukuleléző egyetemistába ne botoljon az ember. Szegény hangszer, pedig tök kellemes hangja van.

"Fehér szavazat"

Voter blanc. Fehéret szavazni. Ez azt jelenti, hogy elmegyek szavazni, de ravaszul kitöltetlen lottószelvényt dobok a szentséges urnába. Jól megmutattam nekik, mi? Most aztán jól összeszarták magukat, hogy kinyilatkoztattam, hogy EGYIK SE. Rohadék politikusok most aztán ríhatnak a szavazatomér. Coki nekik, nem csengőgomb. Mi, velejünkig lázadó outsiderek, kik életünkben egyszer szavaztunk, de azt is megbántuk, egyébként csak üdvözölni tudjuk a "Tavasszal szavazz fasszal"-szerű kezdeményezéseket, noha mi magunk nyilván sosem csatlakoznánk ilyenhez, hiszen az már nem volna outsiderség. Nincs azzal se bajunk, hogy valaki tényleg üres cetlit dob az urnába, végülis tényleg véleménynyilvánítás ez is. Csak ne kellene azt a sok bölcsész lonyát végighallgatni a fehér-szavazat és a nem-szavazat közötti orbitális társadalmi felelősségi különbségekről. De kell. Arról nem is beszélve, hogy a kórság már megtámadta a gazdatestet is, a nem-fiatal franciák (vagy egyszerűen nyugat-európaiak) is egyre nagyobb tömegekben szavaznak semmit, és ez alapján joggal tarthatunk attól, hogy néhány év vagy évtized késéssel a mi fiaink is behódolnak a divatnak.

Arab zene

Rendszeres olvasóink tudhatják jól, hogy mi ezen a blogon nemhogy nem utáljuk, de kifejezetten kedveljük a mindenféle kisebbségi léteket és szubkultúrákat. Nem mintha menőnek tartanánk a francia nagyvárosok gettóit vagy - mondjuk - a szélsőbalos rizsákat, de vitathatatlan, hogy mégiscsak ezekből a periférikus körökből kerülnek ki a legszórakoztatóbb figurák, mi pedig szeretünk szórakozni. Van azonban a kisebbségi és / vagy szubkulturális létezésnek egy olyan foka, ami már nem szórakoztat, hanem irritál. Nem azért, mert az ember nem bírja elviselni a béna kisebbségi nyomulást, hanem azért, mert amikor ilyet lát, átmenetileg védhetetlenné válik a meggyőződése, miszerint a kisebbség igenis hasznos eleme a mindenkori társadalomnak. A francia gettók arab fiataljai sajnos igen gyakran belecsúsznak ebbe a bénaság-faktorba. Sose sikerült megértenünk pl., hogy miért jó a susogós melegítő egyik szárát térdig feltűrni, a másikat meg nem. De annyi baj legyen, nem érthetünk mindent. Azt sem látjuk át tökéletesen, hogy az amerikai ganxta-klippekből ismert verdázás során a drága fiatal mért nem teszi fel magának a kérdést, hogy a merdzsós lazázáshoz képest kellőképp cool-e egy tizenkét éves Renault Clióval zenét üvöltetni. De mindezt hajlandók volnánk elfogadni, ha a zene jó volna legalább. De képzeljük el, hogy mondjuk egy marseille-i magyar kolónia gettómagyarja Lagzi Lajcsit bömböltetve megy rezet baszni a bevásárló központba. A helyzet úgy áll ugyanis, hogy ezeknek a szerencsétlen fiatal maghrebeknek, akik persze életükben összesen kétszer jártak a "bled"-ben egy-egy hétig, fogalmuk sincs a marrakeshi undergroundról, őhozzájuk csak az iszonyatos arab sramli jut el. Ami persze nem baj, de, drága fiam, ha feszíteni akarsz a gyökereiddel, legalább szánkózz egy órát azon a tetves interneten, azért van, és keress valami hallgatható zenét.

Bio

A bio a 2010-es évek Che Guevarája. Most szólunk, nem a bióval mint termékkel van bajunk, hanem a bióval mint divattal. Mert azzal nincsen semmi gond, ha az ember teljes kiőrlésű bioliszttel csinálja meg a palacsintáját, lelke rajta, ha úgy szereti. Az viszont kifejezetten béna, ha a palacsintából legott életfilozófiát is kókányol. Kellett persze ez a félresikerült nemzedéknek. Miután a hatvannyolcas nagygeneráció kiforradalmárkodta magát, majd még éppen felcsipegette a 60-as évek fordista szárnyalásának utolsó de méretes morzsáit, a kilencvenes évek nemzedékének is át kellett formálnia a balos forradalmi hitet valamivé, mikor felnőtt, elment dolgozni, és nem maradt ideje a világmegváltásra többé. Elhull a virág, eliramlik az élet, kik egykoron dzsangával keltek s feküdtek, ma gyereket pelenkáznak, és ha bírnák is még az alkoholt és a füvet, mint ahogy persze nem bírják már, hiszen elmúltak harmincak, akkor sem volna se kedvük, se idejük éjszakába nyúlón lázadni. Mi maradt hát? A bevásárlás. Hogy mutatna mégis, ha beléolvadna az ember az elátkozott kapitalista fogyasztói társadalomba, csak úgy, ukmukfuk? Muszáj volt kitalálni valami alternatív fogyasztási modellt, különben a gyilkosok győztek volna. Hát, lett ez a bio-dolog. Végülis ha ló nincs... Egy dolog azonban biztos. Ha te, kedves olvasó, harmincas éveidnek elején járó, egy-két gyermekes elvált francia apuka vagy, ki anno lázongó egyetemi leányok körében arattad sikereidet, ne bulikba járj vadászni, a te eseted nem ott van már. Bio-boltba járj, tesó, tragikus, de ott lesz a te kánaánod.

Antiamerikanizmus

Az nem újdonság, hogy a franciák és az angolszászok, globálkulti ide vagy oda, frusztráltan méregetik egymást századok óta. Az angolszászok frusztráltak, mert csúnyák a nőik és rossz a konyhájuk, a franciák meg frusztráltak, mert az angolszászok ezen a két - persze meglehetősen fontos - területen kívül mindenben lenyomják őket. Az angolszászokon belül pedig a franciák különösen is gyanakvóak az erősebb kutya USA-val szemben. Nem azt írtuk, hogy "nem szeretik az amerikaiakat", mert ez így nem igaz. Az viszont igen, hogy a franciák, és különösképp a francia értelmiség, annak is a balos bölcsész rétege előszeretettel hasonlítgatja össze az amerikai és francia életvitelt - nem nehéz kitalálni, hogy milyen eredménnyel. Nyilván mindig kiderül, hogy a franciák mennyire sokkal jobban csinálják a dolgokat, és hogy az amerikai kultúra milyen nagyon el van fajzva. Legutóbb a DSK-ügy apropóján cikkezett róla sok meghatározó kultúrarc, hogy micsoda deviáns rendszer már az, ahol az ártatlanság vélelme ellenére is így meg lehet hurcolni valakit, akiről még akár az is kiderülhet, hogy bárányfehér, csak áldozatául esett a cionista templomos világösszeesküvésnek. Ilyenkor jönnek filozófusok, és hosszasan beszélnek arról, hogy az amerikai showbiz milyen nagyon begyűrűzött a mindennapi létezésbe, hogy Amerikában már amit nem vesz kamera, az nem is létezik, és hogy ez bezzeg Franciaországban elképzelhetetlen volna, mer azér ott még szerencsére nem ment át mindenki tévézombiba, hanem megmaradt felelősen gondolkodó emberi lénynek. Amerikában minden show, így a francia filozóf, az állampolgár nem aktív részese, hanem passzív szemlélője a világnak, a készen kapott véleményeket ontja csak magából kifele, a barma. Na, ezt a dettó készen kapott, ráadásul idejétmúlt véleményt visszhangozzák a sok kiváló esszéisták. Önimádat, önsajnálat, önigazolás, minden, ami önnel kezdődik de nem öntöttvas, egyetlen véleményben, jó sokszor. És mindig bejön.