Ez meg mi?

Ez itt a Mistinguett-médiabirodalom központi egysége.

Célunk, hogy a magyar blogoszférát információkkal lássuk el a franciákról.
Az objektivitás és az információk megbízhatósága, az nem célunk.

Kapcsolat:
misztenget gmail com

Jártam már itt, de én másra emlékszem

Igen, történtek változások.

Régebben csak okoskodtunk, ma informálunk is. Régebben egyprofilúak voltunk, ma színesek, mint a karnevál. Régebben egy blog voltunk, ma több.
Bővebb információkért kattanj ide.

Címkék

A birodalom


Vagyis ez a blog itten. A hasáb tetején láthatók a célkitűzéseink.


Francia politika és közélet. Informatívan, de nem teljes körűen. Ja, és nem is objektíven, mi úgy nem tudunk.


Gasztronómia, na meg a franciák, ahogy közük van hozzá.

Bővebben minderről itt.

A szövetségesek


A francia futballválogatott magyar szurkolói blogja. Beszámolók, hírek, elemzések, meg ami még eszünkbe jut.


A magyar bormédia legnépszerűbb orgánuma. Néha egy-egy francia vonatkozással, tőlünk.

Csecsemőgyilkosok

2010.03.22. 13:00 - mistinguett

Címkék: bulvár emberek

Több mint egy hónapja nem jelentkeztünk, más dolgunk volt, de belátjuk, hogy most már muszáj, mert ha tovább hanyagoljuk drága és olcsó olvasóinkat, kínjukban még elmennek tavaszi nagytakarítani, amiért nem vállalhatjuk a felelősséget. Hovatovább azt viszont nagyon reméljük, hogy a kikelet beköszönését mindenki megünnepelte, és idén először sörözött napsütötte teraszon. Aki nem, az ne olvassa el ezt a posztot még, hanem azonnal húzzon el teraszonsörözni. Ja, avagy munka van? Akkor szabad olvasni. És ha már ilyen régóta nem jelentkeztünk, akkor jól oda is toszunk a témának. Gyengébb idegzetűek készüljenek, és énekeljék Deák Bill Gyulával, hogy "acélozd meg a szíved, ne feledd, hogy ki vagy". Francia csecsemőgyilkosokról lesz szó.

...addig jó, amíg az ágyban marad, mert délután már nem rejtegethetem a tetemet, amint kimegy, észreveszi. Kiötlöttem, hogy megvárom az estét, kiosonok és eltakarítom a hullát. Ha máshogy nem megy, beteszem a mélyhűtőbe, ott biztosan nem fogja keresni.

Fenti idézet Karafiáth Orsolya A Maffia-Klub című regényéből van. A szóban forgó hulla egy macskáé. Az alant következő esetek főszereplői körülbelül azt tették, amit a Karafiáth-regény Nóra nevű szereplője, csak nem macskával, hanem újszülöttekel.

Beszámolt róla az Index is, most született meg az ítélet Céline Lesage ügyében. Ez a nő hat babáját gyilkolta meg. Megfojtotta őket, majd egy szemeteszsákban a pincébe rejtette a holttesteket. Tizenöt évet kapott.

Aztán ott volt a Labrosse-ügy. Virginie Labrosse Albertville-ben élt, és három újszülöttet végzett ki, majd a testeket a fagyasztóba rejtette. Rendszeresen leellenőrizte, hogy ott vannak-e még, és mikor hosszabb időre elment otthonról, úgy intézte, hogy élettársa ne találhassa meg a tetemeket: a babák holttestét kivette a fagyasztóból, és egy mélyhűtő táskában máshová rejtette őket, majd mikor hazatért, mindent visszarendezett.

Céline Lesage-t értetlennek és érzéketlennek írják le, aki tisztában van tettének súlyosságával, de képtelen megmagyarázni, miért és hogyan tette, amit tett. Virginie Labrosse rendezetlen családi körülmények között élt, "egyszerű" asszony, az első gyerekgyilkosság idején férje épp börtönben ült, mert megerőszakolt egy stoppos lányt. Rengeteg szerencsétlen, instabil családi helyzetben élő nő nem gyilkol csecsemőt, persze, de valahogy mégsem annyira meglepő a két eset a körülmények ismeretében. Sokkal meglepőbb lenne, ha pl. egy olyan anya ölné meg az újszülötteit, aki rendezett, boldog családi életet él, két gyermek szerető édesanyja, jó feleség, felelős munkát lát el, férje hűséges hozzá. Ez Véronique Courjault esete.

Véronique Courjault, mint említettük, boldog családi életet él férjével és két gyermekével, Jules-lel és Nicolas-val. Teherbe esik. A terhességét eltitkolja férje elől, aki nem is veszi észre, hogy felesége állapotos. Később, mikor hitetlenkedve kérdezik tőle, hogy lehet, hogy nem vett észre semmit, annyit mond, egyszer gyanút fogott, és rákérdezett, de felesége azt mondta, nem terhes. Miért kételkedett volna a szavában? Soha nem hazudtak egymásnak. Szóval Véronique sikeresen eltitkolja terhességét, és egy reggel, miután gyerekeit elvitte az iskolába, otthon, a fürdőkádban egyedül megszüli a csecsemőt. Megfojtja, a testét a kandallóban elégeti, majd a maradványokat kidobja a kukába. Később újra teherbe esik. Terhességét ismét eltitkolja, a gyereket ismét megszüli, ismét megfojtja, de a tetemet ezúttal nem égeti el, hanem a fagyasztóba rakja. A következő csecsemővel is pontosan így tesz. Ez a szülés viszont már komplikáltabb, mint az előzők, és a komplikáció következtében Véronique Courjault-nak ki kell venni a méhét. A rejtegetett szülést továbbra sem veszi észre senki, viszont Véronique nem eshet teherbe többé. Később, a tárgyaláson az ügyész felteszi neki a kérdést, mi lett volna, ha nem így történnek a dolgok, és negyedszer, ötödször is teherbe esik; megölte volna azokat a gyerekeket is? Véronique azt válaszolja, valószínűleg igen. Véronique egyébként rendszeresen leellenőrzi, hogy a holttestek a helyükön vannak-e, és állítása szerint valahányszor meglátja a tetemeket, elcsodálkozik, hogy tényleg ott vannak. Végül a férje fedezi fel a halott gyermekeket, és kihívja a rendőrséget. Mikor azt hallja, hogy a saját halott gyermekeit találta meg, nem hiszi el, kizárt, hogy a felesége ilyet tett volna. Pedig de. Véronique Courjault bíróság elé kerül tehát. Nyolc évet kap, aminek egy részét már előzetesben leülte, egy másik részét pedig jó magaviselete miatt elengedik. A tavalyi ítélethirdetés után idén szabadulhat. Hogy lehet, hogy ilyen keveset kapott?

Az ítélet minden bizonnyal precedens-értékű. Véronique Courjault ugyanis semmiféle taktikát nem követ a tárgyalás során, nem hivatkozik semmilyen enyhítő körülményre, nem kér elmeorvosi vizsgálatot. Egyetlen dolgot ismételget és próbál megmagyarázni: hogy NEM TUDTA, HOGY TERHES. De hiszen előzőleg már kétszer is szült, nem? De. Ismerte a terhesség tüneteit, nem? De. Látta, hogy nem jött meg, nem? De. És ennek ellenére nem tudta, hogy terhes? Nem. Utólag, most, hogy mondják, belátja, hogy ez abszurd, érti, hogy minden jel arra mutatott, hogy terhes, de akkor egyszerűen nem gondolt erre, vagy nem akarta elfogadni. Jó, legyen, de amikor megszült, akkor csak észrevette, hogy életet adott egy csecsemőnek, ott volt a gyerek a kezében, nem? De igen, ott volt, csak ő nem értette, hogy hogy került oda, illetve értette persze, de nem tudta elfogadni, képtelenség ezt elmagyarázni, de egyszerűen úgy érezte, ez nem valós, hogy az a csecsemő nem egy élő emberi lény, hanem valami, ami őneki, az anyának egy része, és aminek nem kellene ott lennie. Mikor később rendszeresen leellenőrizte, hogy ott vannak-e még a testek a fagyasztóban, akkor sem értette, hogy hogy kerülnek oda, miközben pontosan tudta, emlékezett rá, hogy ő maga szülte, fojtotta meg és rejtette el őket.

A bíróság értetlenül áll a Courjault-ügy előtt. Véronique tette különösen kegyetlen gyilkosság-sorozat, sok év börtön járna érte. A nőt ugyanakkor láthatóan egyetlen dolog foglalkoztatja a tárgyalás során: próbálja elmagyarázni a leírhatatlant. Nem hideg, nem ostoba, nem érzéketlen. Valahányszor megszólal, kétségbeesetten keresi a szavakat. Persze megvizsgáltatják pszichiáterekkel.

Ekkor jön a múlttal való szembenézés. A sorozatgyilkosoknak általában nagyon nehéz gyermekkoruk volt, a csecsemőgyilkosoknak pedig jellemzően valamilyen traumát jelentett a saját és/vagy a testvéreik születése. Az is gyakori, hogy a csecsemőgyilkos nők családjában tabu-téma volt a szülés-születés. Véronique Courjault-nál is hasonló a helyzet. A családban amúgy sem volt szokás megbeszélni a dolgokat. Hat testvére volt, szülei - szőlészek - rengeteget dolgoztak, magukra hagyták a gyerekeket. Mikor Véronique anyja teherbe esett, egy szóval sem magyarázták el a gyerekeknek, hogy mi fog történni: egy nap lett egy kistestvér, és kész. A tárgyalás során megkérdezik Véronique szüleit, miért nem beszéltek a születésről. A válasz: sose voltunk túl beszédesek. Véronique-ot egyébként születésekor kis híján megfojtja a köldökzsinór. Ő a babáit fogja megfojtani. Végül egy fontos dolog: Véronique anyja törékeny, hisztérikus alkat. Nem tervezett nagy családot sem ő, sem a férje, de hét gyerekkel végezték. Sok a munka, Véronique anyja rendszeresen fakad ki esténként: "jobb lenne már a veremben".

Véronique Courjault mindenesetre felnő, iskoláit elvégzi, férjhez megy. Mikor először lesz terhes, nem tudja, mi vár rá. Fél. Sem a szülésről, sem a születésről nincs koherens kép a fejében, az anyaságot teherként éli meg, retteg, hogy összetörik, mint az anyja. Ugyanakkor próbál megfelelni a társadalom elvárásainak. Megszüli első gyermekét, Jules-t. Az első hat hónap maga a pokol. A kicsinek komoly bőrbetegsége van, folyamatosan fáj, viszket a bőre, szüntelenül sír. Véronique tehetetlen. Két évvel később megszüli második fiát is.

Azután jön a harmadik terhesség, és a totális zavar. Véronique retteg, hogy az anyja sorsára jut, és ekkor valahogy elborul az agya. A terhességét letagadja saját maga előtt, a szülés után úgy takarítja el a csecsemőt, mintha az egy, a saját testéből eltávolított, kóros elváltozás volna. Tudja, hogy megfojtja a gyereket, tudja, hogy szült, de számára a gyerek nem gyerek, és a szülés nem szülés. Hogyan lehetséges ez?

 

Lehetséges. Az ember saját magáról alkotott képe sokszor erősebb, mint a "valóság". Láttunk már ötven éves nőt úgy öltözködni, mint egy tinilány? Láttunk már kövér nőt miniszoknyában? Láttunk már 10-12 éves kislányt kifestve, olyan ruhákban, melyeket 18 éves lányunkon is nehéz szívvel látnánk? Láttunk. Két magyarázata lehet az ilyen viselkedésnek: a polgárpukkasztás és az identitás apró zavara. Ez utóbbi esetben az ember egyszerűen nem olyannak látja magát, mint a környezete: a nagyseggű tinilány olyan akar lenni, mint Beyonce, és elhiszi, hogy olyan is. Ilyen apró identitászavara bárkinek lehet, és a legtöbbünknek van is. Van, aki meg van győződve arról, hogy mindenki a kopaszodó fején röhög, van, aki sorvadt testét büszkén mutogatja a strandon, fecskében. Mennyi bizonyíték áll pedig rendelkezésünkre, mennyi egyértelmű jel utal arra, hogy bizony elhíztunk? Fotók, videófelvételek tömkelege, régi ruhák, melyek nem jönnek ránk, a mérleg mutatója, hogy a pasink nem visz már ölben a hálószobába. Hányszor láttuk magunkat sok, nálunk jóval kopaszabb ember társaságában, és hitettük el mégis magunkkal, hogy a mi esetünk más? Az identitás a fejben van. Ha én úgy érzem, magyar vagyok, akkor jöhet nekem bárki azzal, hogy alig beszélem a magyart, hogy szüleim is csak félig voltak azok, hogy én is csak kétszer-háromszor jártam Magyarországon, hogy fogalmam sincs a magyar kultúráról, az identitást nem a külvilág tényadatai alakítják, hanem az, hogy az ember hogyan értelmezi és képzeli el saját magát.

Jönnek aztán a nehezebb esetek. Például valaki meleg. Vannak ratyik, akik azonnal vágják, mi a helyzet, gyerekkoruk óta nőnek akarnak öltözni, csak lányokkal barátkoznak, csak a fiúk gatyáját huzigálják lefele. Mert ők lánynak látják magukat, pedig hány, és milyen meggyőző bizonyíték van arra, hogy nem azok? De olyanok is vannak, akik nem vágják azonnal. Ők meg vannak győződve arról, hogy "normálisak", a buzikat akár gyűlölik is, miközben este csak fiúkra gondolva nyúlnak magukhoz. Sose állt föl nekik nőre nézvne, mindig felállt fiúra nézve, kell-e egyértelműbb bizonyíték? Mégis úgy érzik, hogy nem melegek. És tudjuk, vannak, akik halálukig képesek elhitetni magukkal, hogy csak azért nem volt soha semmilyen szexuális élményük, mert ők ilyen magánzók.

És vannak a még nehezebb esetek. Most már tudjuk az amcsi sorozatokból például, hogy vannak, akik a kezüket szeretnék leamputálni, mert önképük szerint ők félkarúak. Meg ilyenek. Bizony lehetséges, hogy egy nő elhitesse magával, hogy ő nem terhes. Nem jött meg, nő a hasa, ilyenek, de mindezen bizonyítékok nem számítanak: az számít, ami az agyban van.

És azt is tudjuk, hogy a meggyőzőerő mekkora tud lenni néha. Mert szerencsére olyan nőt is láttunk már, aki minden emberi számítás szerint bűnranda, és ennek ellenére úgy döglenek utána a férfiak, minket magunkat is beleértve ebbe, hogy öröm nézni. Láttuk már Gainsbourg-t is. Egy önmagát nem terhes nőnek tartó terhes nő néha nem csak magával, de a külvilággal is képes elhitetni, hogy nem terhes. Amúgy is azt mondják a cihológusok, hogy azoknak, akik örömmel várják a gyereket, máshogy áll a hasuk. Azt is mondják, hogy a terhesség okozta stressz miatt azok, akik nem akarnak állapotosak lenni fogyni kezdenek, akár 15-20 kilót is leadnak, és ezért kevésbé látszik, ahogy gömbölyödnek. És mivel egyáltalán nem viselkednek úgy, mint a terhes nők, hát bizony előfordul, hogy még a férjük sem veszi észre a dolgot. És már kész is a baj.

Véronique Courjault valahogy így élt át három terhességet, és így ölte meg három babáját. Nem értette. Nem értette, hogy kerültek oda, nem értette, hogy lettek azok a babák: hiszen ő nem volt terhes. Bűnösnek vallotta magát, de tagadta, hogy előre megfontolt szándékkal ölte meg a babákat. Elismerte, hogy félig öntudatlan állapotban megölte a gyerekeit, de fenntartotta, hogy nem fogta fel, mit tesz, és hogy nem készült a gyilkosságokra. A bíróság a háromból egy gyilkosságnál hitt neki, a második és harmadik emberölést már előre megfontolt szándékúnak nyilvánították. Ennek ellenére a büntetése viszonylag enyhe lett.

[A poszt felét a Parcours meurtrier d'une mère ordinaire: l'affaire Courjault (Egy hétköznapi anya gyilkos útja: a Courjault-ügy) című filmből loptuk.

A poszt elején látható kép Dominique Martigne Gyermekgyilkosság című festménye innen.

A szöveg közepén látható festmény meg Sylvie Benignus munkája, címe Terhes nő innen.]

A bejegyzés trackback címe:

https://mistinguett.blog.hu/api/trackback/id/tr41851994

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.



süti beállítások módosítása