A minap érdekes kijelentést tett a french first lady, Carla Bruni. Arról volt szó, hogy mi lesz 2012-től, amikor is ugye következik ismét, mindenki nagy örömére, az elnökválasztás, és Nicolas Sarkozy tehet még egy kört, ha akar, meg persze ha a francia választópolgárok is akarják. Na, erre mondá a first lady, hogy "Ha elindul, az az ő dolga. Nekem, mint feleségnek, így, a magánéletben, egy ciklus elég volna." Jujj. Aszonta a lady a first, hogy nem akarja, hogy az ura 2012-től megint elnökölje a nemzetet! Asztamindenit.
Persze nem kell ezt túllihegni, mért ne mondhatna Carla Bruni olyant, hogy ő nem szereti, hogy a férje folyton el van utazva ahelyett, hogy őneki segítene karácsonyfát díszíteni? Csak ilyenkor mindig jön a politológusi érvelés, miszerint igaz ugyan, hogy a kijelentés blőd, ellenben Carla Bruni jól tudja, hogy ha ilyent mond, annak következménye leend, amiért pedig ő ilyent nem mond csak úgy, még akkor se, ha gondolja, és akkor se, ha valójában az egész blőd. Hanem akkor mondja, ha valami csalafintaság van az egész megett. Persze mikor a politológus így érvel, akkor épp azt bizonygatja, hogy noha az egész hülyeség, mégse annyira, hogy az ő politológusi véleményét ne kérjék ki, de most kivételesen tényleg elgondolkodtató, hogy mi lesz itt durván két és fél év múlva. Több okból is.
Egyrészt azért, mert Sarko nem túl népszerű manapság. A francia nép amúgy is legendás rinyagép, most meg ráadásul válság van, meg minden, és Sarko ún. reformjai egyelőre nem nagyon akarnak osztatlan sikereket aratni. Ettől függetlenül persze van esélye Sarkozynak egy második ciklusra, de, és itt jön a másrészt, nem biztos, hogy nincsenek más tervei. Nevezetesen nem biztos, hogy nem akar kibulizni magának valami kellemes állást az EU-ban, például. Márpedig Sarko igen-igen hasonlít egy "dinamikus, agilis, fiatal menedzserre", ráadásul hiú, ráadásul kisebbségi komplexusos, és nem biztos, hogy szeretne elveszíteni egy elnökválasztást, mielőtt nekiindul az EU-s karriernek. Felfelé ívelni töretlenül annyival vonzóbb, nem? Egyszóval ki tudja, nem biztos, hogy Sarko indul 2012-ben. De ha indul is, nem biztos, hogy nyer. Sőt.
Kérdés, hogy akkor ki. És itt érkezik meg az újabb dilemma, nevezetesen az, hogy nem nagyon van túlkínálat karizmatikus francia politikusból manapság. Legutóbb minimum kettő volt, az egyik maga Sarko, aki behozta a politikába a hiperaktív menedzser imidzsét, a másik pedig legfőbb ellenfele, Ségolène Royal, aki az empatikus, ám tettrekész nő szerepét próbálta játszani. Csakhogy Ségolène Royal közben leszerepelt: a pártelnöki címért folyó viadalban legyőzte a francia Lamperth Mónika, Martine Aubry, ráadásul, ahogy az a francia szocialista pártban már csak lenni szokott, belső intrikák és rinyálások közepette, és csak alig néhány szavazattal. Ezt Royal igen rosszul viselte, újrajátszást akart, ilyesmi, és ezzel eléggé elhiteltelenítette magát. Tulajdonképpen egyetlen valamelyest karizmatikus aktív politikus van ma Franciaországban, Olivier Besancenot (pont ma tartóztatták le), ő viszont antikapitalista, és még ha véghez is vinné azt a történelmi, és kvázi lehetetlen tettet, hogy maga mögé állítja a komplett szélsőbalt, se valószínű, hogy 10-15%-nál jobb eredményt érhetne el. A centralista François Bayrou, akinek legutóbb majdnem bejött a megfontolt bölcsész szerepe, minden csak nem karizmatikus, és manapság a kutya sem érdeklődik iránta, mert mikor kiderült, hogy alulmarad Sarko pártjával szemben, pártja meghatározó szereplői úgy ugráltak át Nicolas ölébe, mint energialemming a Pelton-turbinába. Szóval hacsak az EP-választásokon egész jól szereplő Europe Ecologie nem áll elő valami váratlan Jolly Jokerrel, nem lesz új a nap alatt 2012-ben sem, megint a két nagy párt egyikéből kerül ki az új elnök.
Rég volt már szoci elnök, és most, hogy Sarko mögött nem nagyon szaggatják az istrángot a tehetségesnél tehetségesebb trónbitorlók, az se olyan nagy baj, ami eddig mindig az volt, hogy utoljára François Miterrand-nak sikerült saját arcát a dögunalmas szocialista párt elé helyeznie. Ki lehetne az a szocialista politikus, aki képes meggyőzni a választókat kompetenciájáról? Tippünk természetesen Dominique Strauss-Kahn.
Három érvet tudunk felhozni választásunk mellett.
1. Először is, egy politikus mindaddig nem rúghat labdába, míg nincs valami rendes beceneve, viszont labdába rúghat, ha becenév helyett csak a monogramját emlegetik, és sokszorosan labdába rúghat, ha a monogramja három betűből áll, mert az nagyon jól hangzik. Strauss-Kahnt pedig csak DSK-ként szokás emlegetni, szóval ez megvan.
2. Másodszor Sarkozy után nem tudunk elképzelni olyan politikust a francia állam élén, akinek a magánéletén ne lehetne csámcsogni egy kicsit, illetve akinek ne lenne valami magyar kötődése. DSK jelenlegi felesége közismert médianőci, Anne Sinclair, akinek DSK előtti férje a magyar származású Ivan Lévaï volt, és akit DSK nemrég egy Nagy Piroska nevű alkalmazottjával csalt meg. Nőügyek a kamera előtt, magyarok kipipálva.
3. Végül pedig milyen vagány már, hogy a DSK az nemcsak Dominique Strauss-Kahnt jelenti, hanem ezt is:
Mármint a fegyvert.
DSK amúgy megnyugtató figura. Nemzetközileg elismert közgazdász, a Stanford ex-oktatója, az IMF igazgatója, szóval a gazdasághoz biztosan nem teljesen hülye politikus, aki szoci? Mi lehet ennél megnyugtatóbb a politikában manapság? Ráadásul DSK retorikája is csupa optimizmus, világképe nagyjából azon alapszik, hogy minden rendben van, és az előttünk tornyosuló akadályok sem mások, mint érdekes kalandok még érdekesebb forrásai, melyek legyőzése után együtt nevetünk majd a remek mulatságon. A globalizáció nem sorscsapás, mert úgyse akar már senki telefont összeszerelni, csinálják azt a kínaiak, Európa pedig majd kidolgozza az új technológiákat, amikkel rengeteg pénzt keres, és boldogan él, míg meg nem hal, de persze nem hal meg sose. Az EU nem veszélyforrás, nem konkurencia a francia vállalatoknak, hanem egészséges, baráti közeg, ahol végre közös szabályokon alapuló közös döntések születnek, jaj de jó. A bevándorlás se katasztrófa, mindössze fel kell zárkóztatni Észak-Afrikát, és akkor senki nem akar majd bevándorolni Európába. És ez a felzárkóztatás se lesz nehéz, mindössze egyesíteni kell a mediterrán régiót, esetleg úgy, ahogy van hozzakapcsolni az EU-hoz, törököstül, izraelestül, és mindjárt milyen fertig kis hatalom kerekedik ebből a nyamvadt Európából. Na jó, ez már nem annyira megnyugtató vonása, de legalább véleménye van, az is valami manapság. Ja, és mégiscsak egy olyan zsidóról beszélünk, aki a független palesztin állam mellett kardoskodik.
Jól felépített kampánnyal, óvatos duhajként úgy hozná DSK a 2012-es választásokat, mint a Barcelona a tavalyi BL-t. Hacsak...
Hacsak a saját pártján belül valaki el nem intézi, még mielőtt akár elindulhatna. Mert ezek a szocik már csak ilyenek, hogy folyton torzsalkodnak, még egymással is. Legutóbb Ségolène avászkodott elé, nem is kicsit, hogy aztán szörnyűséges nagy vereséget szenvedjen Sarko ellen. (Jó, nem olyan szörnyűségesen nagyot, de mindmáig kérdés, mi lett volna, ha Ségo akár egyetlen riporteri kérdésre is tudott volna értelmes választ adni.) DSK-nak előbb a saját pártját kell leigáznia, és könnyen elképzelhető, hogy ez nehezebb feladat lesz, mint a jobboldal megabriktolása. De ha igazak a pletykák, melyek szerint DSK már most készül a nagy húzásra, talán összejön neki. És akkor mi írni fogunk egy posztot, hogy már 2009-ben megmondtuk.
