Blogunk most olyat, de olyat tesz... gyengébb idegzetűek azonnal kattintsanak el valahova, ne olvassanak tovább, ne nézzék még a képeket se. Leszámolunk kedvenc nemzeti illúziónkkal, a szaloncukorral.
A szaloncukor hungarikum. Ezt szokjuk mondani. Akkor most közvéleményt kutatunk. Mi ez?
És ez?
És ez?
Szemfüles olvasóink bizonyára kitalálták: a középső szaloncukor nem magyar. Ez már önmagában is elég nagy baj, de ráadásul a katasztrófa tetéződik is még, mert a második szaloncukor francia. És adjuk meg a kegyelemdöfést: finom. Ja, nem, nem egyszerűen finom, hanem finomabb, mint a Magyarországon kaphatók többsége. Ajjajjajjajjaj. Mióta tudjuk, hogy nincs télapó, de jobb is így, mert ha lenne se tudna magyarul, egyetlen dolog tartotta életben a karácsony iránti lelkesedésünket: a szaloncukor. Jó, nem legeljük már le a fáról, mint rég, sőt egyre kevesebbet aggatunk oda fel, mert cérnával pöcsölni nincs kedvünk, a drót meg összeszurkálja a zujjacskánkat, inkább a fa alá kúrjuk a felét üvegtálban, meg kiskosárban ki az étkezőasztalra, de akkor is, a szaloncukor mégiscsak fontos szereplő a szeretetnek az ő ünnepének az ő alkalmával, és oi-oi-oly' édes érzés volt elgondolni, hogy ez csak a miénk. Erre most. De akkor menjünk is végig rajta.
Mi a szaloncukor definíciója? Nézzük meg a wikin.
A szaloncukor hagyományos magyar édesipari termék – selyem- és sztaniolpapírba csomagolt, csokoládébevonatos cukorka, – amelyet a karácsonyfa díszítésére használnak. A szaloncukor ősét (fondantcukor) a franciák a XIV. században kezdték el készíteni[1], tőlük német közvetítéssel a XIX. század első harmadában jött be és lett népszerű Magyarországon.
A wiki ügyesen lavíroz, "hagyományos magyar édesipari termék" (mi a búbánat az az édesipar?), mert miért, mert a definícióba beveszi, hogy fára akasztják. Itten ez egy nagy csalafintaság, mert pl. a franciák valóban nem akasztanak fára szaloncukrot, de hát az a szaloncukor, amit tálba' kihelyezek az asztalra, az nem szaloncukor? Blogunk egy durván százfős magyar referenciacsoporton elvégzett egy tesztet. A fent képen is látható francia objektumot felmutatta nékik, és megkérdezte: mi ez? Az eredmény kiábrándító. Száz százalék nevezte az objektumot szaloncukornak. Ebből mi arra következtetünk, hogy a szaloncukor igazi definíciója inkább valami olyasmi, hogy "édesség, melyet színes papírba csomagoltak oly módon, hogy a két végén kilógjon olyan két gebasz, amitől a cukor csokornyakkendő-alakzatba rendeződik". Igen, ez a szaloncukor. Ha pedig a szaloncukor ez, akkor sajna ő sem hungarikum. Who's next? Kinizsi Pál?
A szaloncukor, mint a wiki is említi, eredetileg fondantcukor volt. Ez utóbbi úgy készül, hogy vizet teleszórunk egy csomó cukorral, főzzük, főzzük, és amikor teljesen besűrűsödik, akkor nem főzzük tovább, hanem hagyjuk kihűlni, és mikor kihűlt, akkor jól összekeverjük, adunk hozzá, amit akarunk, kandírozott gyümölcsöt, mogyorót, kókuszt, akármit, és kiporciózzuk szaloncukor-adagokba, és az majd megköt, és abból lesz a szaloncukor. Ebben a szaloncukorban az égvilágon semmi magyar nincs, a franciák öt évszázaddal előztek meg minket a létezésének a megismerésének a tekintetében. Abban, hogy ezt a fondantcukrot becsomagoljuk szép papírba, szintén nincs semmi magyar, a németek is így csinálták, tőlük lestük el. A magyarság abban van, hogy ebből a huszadik század első felére kvázi népszokás lett, mert az eredetileg polgári körökben divatos szaloncukrozás legyűrűzött az eccerű nép körébe. Ott persze nem volt pénz szaloncukorra, ellenben voltak háziasszonyok, akik többek között lekvárt is főztek nagy rendszerességgel, a fondantcukor se okozott gondot nekik. És ez állítólag tényleg egy szép magyar szokás lett, hogy házilag készítették a szaloncukrot, szertartásosan. Nagy kár, hogy a szép népszokásból mára jóformán semmi se maradt, már a nagymamák se nagyon tudnak szaloncukorrecepteket, de hát sic transit.
Ami a francia szaloncukrot illeti, annak is van története. Itt már nem a fondantcukorról beszélünk, hanem egyszerűen egy bonbonról, amit becsomagolunk szalon-formátumba. A francia szaloncukor állítólag 1790-ben született úgy, hogy egy lyoni, Papillot nevű cukrászmester segédje szerelembe esett. A fiatalember úgy próbálá meghódítni rajongása tárgyát, hogy a cukrászmestertől bonbonokat oroza, azokat szép papírba csomagolá, s az édességbe még apró üzeneteket is belegöngyöle (je t'aime, gondoljuk), a' galád csábító. Midőn Papillot mester megtudja a dolgot, Casanovának mennie kell, ám az ötletet megtartja a csalafinta cukrász: bonbonjai csomagolásába kis cédulákon vicceket, találós kérdéseket, érdekes idézeteket rejt. Ez egy baromi jó marketingfogás, működik is ezerrel. Arról nem szól a fáma, hogy mért pont karácsonykor divatozik a szaloncukor, de tény, hogy Franciaországban is ekkor telik meg vele a szupermarketek bemeneti oldala. Ellenben a franciáknál ebből sosem lett népszokás, náluk az eccerű nép nem csinált szaloncukrot. Sőt, a nem-népszokás is csak Lyon környékén dívott jó ideig, és napjaink globalizált világában terjedt csak el országszerte.
A különbség a magyar és francia szaloncukor között tehát az, hogy a magyart fára aggatják, a franciát nem, viszont a franciában van egy cetli valami érdekes mondattal, a magyarban meg nincs. A szokás tekintetében mi jobbak vagyunk, mert az istenadta nép is csinálta a saját szaloncukrát, a franciák viszont azért jobbak, mert náluk ma is vannak cukrászok, akik a saját, házi készítésű, kézműves szaloncukraikat árulják karácsonykor. És mondjuk ki a kimondandót még egyszer, a francia szaloncukor azért is jobb, mint a magyar, mert egyszerűen jobb az íze, ráadásul sokkal többféle kapható ott, mint nálunk. Ez sajnálatos, de tény, melynek igazságát fent említett kb. százfős referenciacsoportunk is egyöntetűen megszavazta. Zsebkendőt a kijáratnál osztunk. Ingyen.