Rendezni végre közös dolgainkat. Ahh. Mikor szlovák-magyar, magyar-román, de nem mi vagyunk a világ közepe, szerb-horvát, török-görög kiegyezésről, békés együttélésről meg hasonló ideál-hippi elképzelésekről van szó, rendes, cinikus, felvilágosult ember csak legyint, és azt mondja, "uggyan-kérem" (lehetőleg kicsit rekedtes hangon, az a-t rövid á-nak ejtve). Pedig be szép volna, hejj. Például ha Szlovákia és Magyarország elkezdene, jó, tudjuk, erre semmi esély meg minden, de csak úgy álmodozásiból, ha elkezdene együtt csinálni valamit, akkor még az is elképzelhető, hogy ebből konkrét előnyük származhatna, pl. a kelet-európai konkurens államok szarrá alázását illetően. De ez csak feltételezés. Ne is foglalkozzunk vele.

Mert mi a német-francia összebarátkozásról akarunk beszélni, aminek természetesen semmi köze a szlovák-magyar vagy a magyar-román stb. kapcsolatokhoz, meg nem is azért írjuk ezt a posztot, hogy mutassunk egy példát, az a helyzet teljesen más volt, most is más, szóval csak úgy magában, elszigetelten nézzük meg, hogy mire ment egymással két ország, melyek gyakorlatilag születésüktől fogva arról álmodoztak, hogy a másikat egyszer s mindenkorra eltüntessék a Föld nevű bolygó felszínéről.

Nem gondoljuk, hogy a francia-német viszálykodásról érdemes volna hosszan értekezni. Elég felidézni az elejét meg a végét, ami közte van, az is ugyanolyan. A dolog eleje, és fontos része az, hogy Francia- és Németország testvérek. A franciák azt szokják mondani, hogy őnekik a gallok az őseik, de ez nem teljesen fedi a valóságot, mert oda, ahol ma Franciaország található, az évszázadok során betelepültek gallok, germánok, vikingek, vizigótok, kelták, baszkok meg ki tudja még kik. A francia állam alakulásában nagy szerepet játszó frankok például germánok voltak. Nagy Károly a VIII-IX. században ugye elfoglalja fél Európát, egészen az Avarokig, igen. Ez a Frank Birodalom. De senki sem él örökké, még Nagy Károly sem. Halálakor pedig a Frank Birodalom sajna kénytelen háromba szakadni, mert az örkösök száma éppen ennyi. Van először is Kopasz Károly, aki megörökli a birodalom nyugati részét, I. Lotár, aki a középsőt, és a beszédes nevű Német Lajos, aki a keletit. I. Lotár hamar kihull a pikszisből, marad II. Károly a Nyugati, és Német Lajos a Keleti Frank Királysággal. Mármost ebből a keleti frankhonból lesz a Német-Római Birodalom. Látható tehát, hogy a frankok a németekből vannak, a Német-Római Birodalom meg a Frank Királyságból. Mielőtt elkezdene valaki agyalni, hogy akkor most melyikük a jani: ez gyakorlatilag ugyanaz a nép, csak egy idő után kettészakadnak. A keleti germánosodik, a nyugati meg franciásodik, oké, nyilván a gallok miatt is. Szóval 823-tól van külön francia- meg némethon. Na, kábé ekkortól könyökölnek ők rendszeresen egymás gyomrába.

Addig-addig, hogy aztán a XIX-XX. században ezek egész egyszerűen ki akarják radírozni a másikat a térképről. Előbb ugye a poroszok szopatják széjjel a franciákat, aztán, az I. világháború végezetével fordítva, és Clemenceau olyan durván kúr ki a fritzekkel a versailles-i szerződésben, hogy egyesek azóta is utálják miatta. Nocsak. Aztán jön Hitler, megszállás, ilyesmi, majdan pedig a II. vil.háb. vége, és a franciák felülkerekedése ismét.

A világháború végével azonban megérkezik még valami: az egységes Európa ideája. Csak ezt most már nem úgy képzelik el, ahogy Napóleon vagy Hitler, hogy majd ők egységesítik, és megmondják, mi lesz, hanem úgy, hogy a nemzetek kibékülnek, s békében élnek örömködve. Hippi-szöveg, de sokan nagyon komolyan gondolják. Köztük pl. Robert Schuman, akinek 1950-ben az a véleménye, hogy az egységes Európát a franciák és a németek teremthetik meg. Nem kell ehhez egyéb, mint hogy felülemelkedjenek a sérelmeiken, a történelmi vetélkedést sutba dobják, a két népet kibékítsék, és már kész is a francia-német barátság. Egyszerű recept. És a legdurvább, hogy el is kezdik megcsinálni. Ja, nem. A leges-legdurvább az, hogy meg is csinálják.

De Gaulle és Adenauer többször összejönnek, de Gaulle '62-ben németül mond beszédet Bonnban, '63-ban pedig aláírják az ún. Elysée-szerződést, melyben rögzítik, hogy fontos külpolitikai döntések előtt a két ország egyeztet. Miről van szó? Arról, hogy de Gaulle-nak egyáltalán nem tetszik, hogy az USA egyre és egyre erősebb. Ekkor már durván látható, hogy Európa vesztésre áll Észak-Amerikával szemben, ami a franciákat természetesen érzékenyen érinti. Az angolok jóban vannak az amcsikkal, őrájuk tehát nem lehet számítani. A németek azonban épp nagyon szeretnének kimászni a gödörből, amibe a világháború után pottyantak, és mivel még mindig büntibe vannak, nem ártana ehhez egy jóbarát az ex-ellenségek közül. De Gaulle ezért az NSZK-hoz fordul. Innen az együttműködést lefektető szerződés. Amit azonban a németek szinte azonnal felrúgnak, mert a nemzetközi jog előírásaival ellentétesen csatolnak a szerződéshez egy preambulumot, melyben gyakorlatilag mégis az USA mellé állnak. Ez de Gaulle-t enyhén szólva elszomorítja, és a francia-német barátság majdnem elhal, rögtön születése után. Van azonban a szerződésnek egy gyakorlati része, ami segíti a túlélést. Nevezetesen az, hogy a francia és a német államfő félévente találkozik és egyeztet.

Nem részletezzük. A francia-német politikai együttműködés mára odáig fajult, hogy a féléves találkozókon felül a német kancellár és a francia elnök kéthavonta még külön összeül egyeztetni. A politikai együttműködés persze magával vonja a gazdaságit is, vagy fordítva, mindegy. '55 óta van francia-német kereskedelmi- és iparkamara, mely mostanság kb. 800 céget tömörít egybe. Meg persze van Airbus, sőt egyesek azon morfondíroznak, mi lenne, ha összevonnák a francia és német államvasutakat. Aztán van a ma Euro-hadtestként ismert kvázi-hadsereg, mely szintén német-francia összeborulásból nőtte ki magát. És van persze kulturális barátkozás is, például közös német-francia televízió, az Arte, melyen vasárnap este megy a világ egyik legjobb műsora, a Karambolage, mely igen viccesen és informatívan mutatja be a német és francia kultúra / nyelv / mindennapok / stb. közötti különbségeket és hasonlóságokat.

Épeszű ember azt gondolja, hogy ez mind kamu. Hogy találkozhat Sarkozy meg Merkel, amennyit akar, tévézhetnek az Arténál, amennyit akarnak, menetelhet az Eurocorps, ahová akar, attól még Paul bácsi nem fogja kevésbé utálni a fritzeket, sem Günter bácsi kevésbé lenézni a csigazabálókat. A helyzet azonban az, hogy de. A két nép szembenállásának ugyanis igen kevés hétköznapi, gyakorlati része volt. Ideológia és előítélet, az igen, az volt sok benne. Mikor az ideológia megváltozott, maradtak az előítéletek, ám azok is elkezdtek revideálódni (csúnya szó, de nekem tetszik), mikor 1. a politika máshogy beszélt; 2. a két ország gazdasági érdekei nem az egymással való versengést, hanem az együttműködést diktálták; 3. mikor ezek hatására Paul és Günter bácsi konkrétan elkezdett összetalálkozgatni. És nyilván egy újabb számító hippi-stratégia jött be az Erasmusszal, melynek keretében a két nemzet ifjai ma már együtt baszhatnak be nap mint nap. Hoppá, bocs, kicsúszott.

Bejött a számítás? Nem tudni, hogy mi lesz Európából, hogy jön ki ebből a globalizációból, világválságból és egyéb sorscsapásokból. De az biztos, hogy akárhogy jön ki, egy ideig a németek és a franciák fogják vezetni. Hogy ez jó lesz-e Európának, az majd kiderül, de hogy Német- és Franciaország jól lesz pozicionálva, az nem lehet vita tárgya. Vagy lehet. Vagy mégse.

[A poszt felét innen loptuk.]

[Update: Utólag találtam egy tök jó írást a közös francia-német hadtestről. Itt.]