Vannak emberek, akikről érdemes tudni. Közülük némelyik francia, vagy majdnem. Összeválogattunk belőlük egy párat. Sorozatunk első részében öt férfiről emlékezünk meg.
Gilles de Rais
Gilles de Rais az egyik első ismert sorozatgyilkos, Kékszakáll figurájának ihletője. A Százéves háborúban Jeanne d'Arc oldalán küzdött, a legrettegettebb harcosok közé tartozott, valóságos hős volt. Amúgy dúsgazdag földesúr. A háború végezetével visszavonult, és a szórakozás lett a leggyakoribb elfoglaltsága, ami körülbelül azt jelenti, hogy ettől fogva folyamatosan részeg. Olyannyira, hogy csakhamar szinte teljesen elmulatja a vagyonát, és lassan az elméje is elborul. Ekkor az alkímia és a feketemágia iránt kezd érdeklődni, talán csak azért, mert azt reméli, hogy aranyat csinálhat az ólomból, és így kikecmereghet az adósságai alól, nem tudni. Mindenesetre valószínű, hogy részt vett néhány sátánista szertartáson. Az 1430-as években aztán Gilles de Rais birtokain egyszerre gyerekek kezdenek eltünedezni: a földesúr raboltatja el őket, hogy kedvét töltse rajtuk. Úgy tartják, főleg a nyolc-tíz éves fiúkat és lányokat kedvelte, de nem válogatott, jöhetett kisebb vagy nagyobb is. Megkínozta, esetleg megcsonkította, megölte és megerőszakolta őket, sokszor ebben a sorrendben. Áldozatai pontos számát homály fedi, de a legtöbben úgy vélekednek, körülbelül száznegyven gyermeket kínzott halálra.
Georges Brassens
Eldönthetetlen, hogy hogyan festene egy ideális zenekar, kik lennének a zenészei, vagy hogy milyen hangszereken játszanának. Az viszont biztosan tudható, hogy a szövegeket Vlagyimir Viszockij és Georges Brassens írná. Felesleges bármit is mondani róla, az életéről, a dalairól beszélni értelmetlen. Egy dalszövegíró, aki egyszerűen nem tud hibázni. Ha van valami, ami miatt érdemes megtanulni a francia nyelvet, az Brassens. Aki pedig már megtanulta, és mégsem tudja értékelni a Brassens-dalokat, az tanuljon még egy kicsit: benne van a hiba.
Sébastien Chabal
Michel Platini, Laurent Blanc, Christophe Dugarry. Ők a francia sportemberek. Bernard Hinault is, meg Alain Prost. Magyarul a "francia + férfi + jó + sport"-képletnek valami ilyen megfejtése van: kicsit érdektelen, kicsit ellenszenves, kicsit halovány, de tagadhatatlanul profi és az eredmények őt igazolják. Aztán vannak a bevándorlók, a honosítottak meg néha egy-két fura szerzet, a szabályt erősítő kivételek. És van Sébastien Chabal. Aki nem ismeri a rugbyt, a szabályokat se tudja, meccset se látott még soha, de véletlenül a tévé elé szorul, mikor (francia) ismerősei rugby-t néznek, és muszáj csapatot választania, hogy legalább látszólag legyen értelme az egésznek, egészen biztosan Chabalt választja. Beceneve többek között Barlanglakó, Altatóorvos, Attila, Hannibal Lecter. Hegyszerű képződmény, de tud szaladni is. A 2006-ban angol bajnokságot nyert Sale Sharks játékosa, 2004 óta játszik Nagy-Britanniában, és valószínűleg az egyetlen francia ember, akinek az angolok elnézik az efféle virtuskodást:
Olivier Besancenot
Franciaországba látogatván furcsa, hogy ne mondjuk megbotránkoztató dolgokat nyugtáz a magyar ember. Például gyanútlanul sétálunk a városban, és kiderül, hogy a teret, ahol reggel a croissant-t vettük, úgy hívják, hogy place Marx. Vagy a buszmegállót úgy, hogy Rosa Luxemburg. Néhol plakátokat látni sarlóval és kalapáccsal. Mindez azért van, mert Franciaországban a bal oldal nagyon erős. A legutóbbi EP-választásokon pl. a balos pártok összesítve megelőzték a jobbosokat, csak míg jobbosból volt három, addig balosból vagy kétszer ennyi. A bal oldal Franciaországban átláthatatlan egy kívülálló számára; néha vérre menő csatákat folytatnak itt trockisták, maoisták, anarchisták, marxisták-leninisták, öko-szocialisták és persze a szimpla kommunisták és antikapitalisták. Ez utóbbi csoport vezetője Olivier Besancenot, aki foglalkozására nézve postás, hivatására nézve pedig antikapitalista. 2002 óta indul az elnökválasztásokon, általában 4-5%-ot produkál, amivel a legjobb szélsőbalos jelölt szokott lenni. Hogy miért érdemes tudni róla? Nem is tudjuk. Mert egyszerre laza és kommunista. Az azért nem semmi. Talán az egyetlen politikus, akivel le mernénk ülni sörözni.
Denis Diderot
Denis Diderot az egyik legokosabb francia ember, aki valaha létezett, ennek ellenére szinte semmit sem tudunk róla. Aki jó tanuló volt középiskolában, talán emlékszik rá, hogy ő volt az Enciklopédia egyik szerkesztője. Aki francia szakot végzett, esetleg olvasta tőle Az apácát. Aki csak úgy szimplán művelt, tudja, hogy ő egy Voltaire és Rousseau kaliberű felvilágosodás kori filozófus, csak valami miatt nem foglalkozik vele senki. Pedig Diderot zseni. Túl azon, hogy jó filozófus, érdekes gondolatai vannak szinte mindenről, és korának egyik legtájékozottabb embere, olyan regényeket ír, mint mondjuk a Mindenmindegy Jakab meg a gazdája című, melyben a narrátor gyakorlatilag az elejétől a végéig szopatja az olvasót, vagy mint a Fecsegő csecsebecsék, ami arról szól, hogy a pinák elkezdenek beszélni. Nem egyszerűen meghaladta a korát: Diderot kortalan, ma egy centivel sem érdektelenebb, mint két és fél évszázaddal ezelőtt. Szégyen-gyalázat, hogy a tananyagban még mindig elsikkad a dögunalmas Rousseau és a lejárt-lemez Voltaire mellett. Váltani kéne, mert ha ma elolvassuk, az derül ki, hogy az egész bagázsból csak neki volt igaza egyben s másban.
[Sorozatunk második részének témája - meglepő módon - öt francia nő lesz. Hamarosan. Csak győzzük kivárni.]