Miért? Nem szeretjük a franciákat?

Hát nem nagyon. Mi, mármint mi, magyarok. Ilyen kijelentést kultúrkörökben agyon szokás bizonyítani, szakirodalommal és statisztikákkal alátámasztani, különben a kultúrkör egyik fele azt mondja, hogy lenáciztam a magyarokat, a másik meg azt, hogy náci vagyok, mert lenáciztam a magyarokat, de hát… nyomi értelmiségiek, mindent túlbonyolítanak. Mi most megelégszünk azzal, hogy nem, magyar ember nem szíveli a franciát, és kész, bizonyítani pedig nem fogjuk, csakazértse.

Illetve egy példát felhoznánk, nevezetesen a futballt, persze. Erről valaha régen született egy némileg entellektüel izé, onnan loptam a magvas és eredeti gondolatot, ami úgy fest, hogy ha megnézzük a francia futballt amúgy három lépés távolságból, objektíve, akkor el kell ismerni, hogy nem olyan ronda az. Hatékonynak mindenesetre hatékony (legalábbis eddig az volt). Ennek ellenére nem lennék meglepve, ha több Szenegál- vagy Dél-Korea-szurkoló lenne Magyarországon, mint frankofil drukker. Márpedig ez mégiscsak egy árulkodó jelenség, hiszen egy zsinórban megnyert VB és EB után, Zidane és Henry után legalább tessék-lássék lehetne (lehetett volna) egy francia fan-klub Magyarországon is. Ezzel szemben közmegegyezés, néma paktum, zsigerekben írott törvény a magyar férfiak között: a francia autó szar, a francia futball pedig csak arra jó, hogy legyen valaki, aki ellen szurkolhatunk legalább a negyeddöntőkig.

Szóval. Mért ez utálat? Trianon, persze. Ez csak az egyik, ott van még Napóleon meg 56. Mármint hogy 56-ban nem segítettek, pedig kellett volna. Ezekre – megint csak kultúrkörökben – azzal szokás jönni, hogy de Trianon nem is úgy volt, 56 nem is úgy volt, Napóleon se is úgy volt, hanem máshogy volt, és ezért ezek miatt nem lehet utálni a franciákat jogosan. Csakhogy ez látszatérv, mert a néplélek nem olyan dolog, amit történelemkorrepetálással meg lehet győzni; ha ő úgy dönt, hogy a franciák férgek, és miattuk van Trianon, akkor érv és adat hiába, el van döntve, jónapot. Érdekes azonban, hogy mért pont ezeket szúrta ki a néplélek, és mért pont ezek miatt haragszik ennyire.

Visszakanyarodva a focihoz, a németek klasszisokkal unalmasabb és bénább játékot produkálnak, nekik mégis van szurkolótáboruk hazánkban, annak ellenére, hogy a labancok széjjelszopattak bennünket (ne, ne jöjjön senki azzal, hogy az osztrák meg a német nem ugyanaz: ugyanaz, ezt rajtuk kívül mindenki látja), vagy hogy a nácik élő pajzsnak használták a Don-kanyarnál a deli magyar vitézeket. Jó, de ők mégiscsak szövetségeseink voltak, ha szarok is, de legalább hivatalosan nem ellenségek. És a törökök? Nekik is tudunk szurkolni focimeccsen, pedig. Jó, de ők régen voltak, már elmúlt a fájás egy kicsit. Akkor az oroszok? Legutóbb az EB-n az Arsavin vezette csapat játékával olyannyira meggyőzte a magyar szurkolókat, hogy a Sport Géza szavazatizéje szerint, ha jól emlékszem, kifejezetten őket vártuk EB-győztesnek. Pedig ők el se jutottak a döntőig. A Zidane vezette, és hát mégiscsak minimum kétszer-háromszor ilyen eredményes francia csapat mért nem volt képes ugyanerre? Trianon jobban fáj, mint a 48-49-es aljas hátbatámadás és az átkos kommunizmus együttvéve, hogy csak a javát említsem? Ugyan. Máshol van itt a gyűlölet oka.

Ha franciát kérdeznénk, hogy hé te, mér utálunk mi téged ennyire, ő bezzeg azonnal tudni vélné a választ. Mert irigyek vagytok, azért. Ezért a válaszért pedig még sokkal jobban utálni kezdenénk őtet, nagyon természetesen. De hát ha őszinteségi szeánszot tartunk, be kell látni, hogy az igazságban nem csak, de egy kicsit ez is benne van. Ezt Magyarországon szinte sosem hallani, de bizony Franciaország komoly eséllyel pályázhatna az Európa legfaszább országa címre. Jól tetszett olvasni, nem az „egyik leg”, hanem a „leg”. Mutassanak nekem olyan országot, ahol a trópusit meg a sarkvidékit leszámítva gyakorlatilag minden éghajlat megtalálható. Ahol a kontinens legjobb síparadicsomaiból ugyanúgy akad egy-kettő, mint legszebb pálmafás, tengerparti városaiból. Ahol van óceán meg Földközi-tenger, közép- meg magashegység. Ahol délen maffia van meg terrorizmus (kettő is), északon germán ihletésű rendezett falvacskák, a kettő között meg gyakorlatilag minden, ami az egyikből a másikba menet kialakulhat. Ahol középkori óvárosok tucatjaiba botlunk a legváratlanabb helyeken, meg római kori maradványokba. Ahol a főváros… mit mondjunk róla? Hát Párizs. Nem soroljuk. Tessék elhinni: Franciaország kurva szép, rettentő gazdag, és valószínűleg Európa legváltozatosabb földje.

És ez csak az alap. Emellett ugyanis olyan ország, ahol egészen kiváló borokkal, pezsgőkkel, calvadosokkal, konyakokkal stb. lehet kísérni az egészen kiváló ételeket, és a nők – ha nem is olyan legendásan szépek, ahogy régen regélték – igazán korrektül néznek ki, és piszok jól öltözködnek. A kulturális élet pezsgő és nyitott, nyilván nem véletlen, hogy annyi "bohém művész" költözött ide, Van Goghtól és Chagalltól kezdve Morrisonon és Chopinen keresztül Goldoniig és Beckettig. Ja, és André Kertész, Brassai meg Capa, hogy magunkat se feledjük. De mindegy. Szóval van ebben az országban és nemzetben irigylésre méltó dolog bőven, és az már igaz, hogy aki irigylésre méltó, azt sokszor utálni szokás. Valami azt súgja azonban, hogy ez még távolról sem minden.

Mert hiszen a németeket (megint) is lehet irigyelni: gazdagok, senki náluk jobban munkát szervezni nem tud, sem autót építeni. Leszámítva a japánokat, akiket ezért szintén irigyelhetnénk. Irigyelünk is, valamennyire, akár még utálhatjuk is őket, de azt is elismerjük, hogy tényleg az ő autóik a legjobbak, és tényleg az ő munkájuk a leghatékonyabb. Utálhatjuk a ruszkikat, de elvitatni, hogy a piát baromira bírják, azt nem szokás. Még a zsidóktól sem vitatja el egy antiszemita, hogy hatékonynak azért hatékonyak. A franciáktól ezzel szemben mindazt a sok szépet, amit az imént felsoroltam, kegyetlenül el szoktuk vitatni. Francia bort kóstolván az első gondolatunk, hogy a miénk jobb (tessék beleolvasni a Művelt Alkeszon a franciás posztok utáni kommentekbe, hányan érzik szükségét, hogy megjegyezzék, a magyar bor is van olyan jó). Francia ételt kóstolván, hogy a miénk ízesebb (idem a Bűvös Szakácson). Francia nőt látván, hogy a magyarokhoz nem ér fel (erről nem találtam blogot). És igen: elvitatjuk tőlük a jó focijukat, elhallgatjuk a szép országukat, letagadjuk a kultúrájukat. Kizárólag a szomszédainkkal szoktunk hasonlóan kegyetlenek lenni, de hát szomszédokkal más is. De hogy egy tőlünk három országra lévő nemzetet annyira ne szeressünk, hogy még elismerni se tudjuk – honnan hát ez elkeseredett antipátia?

Persze, hogy innen: noha a jó autó kétségkívül pozitív dolognak minősül, a jó autót legyártani már szar kulimunka. Megtervezni nem, ahhoz viszont sokat kell tanulni. Vodkát úgy inni, mint a vizet, menő dolog, de a vodka íze azért mégiscsak pocsék. Zsidónak lenni lehet, hogy hatékony, de kimaradni a sertésoldalasból és mindenhol basztatva lenni akkor is nyomorult egy dolog lehet. Az imént említett népeknél ezért van ugyan elismernivaló, de az utat, ami odáig vezet, azt nem irigyeljük egyáltalán. A franciáktól ezzel szemben olyan dolgot lehet irigyelni, ami jó, az elejétől a végéig: a kellemes életet. Azt, hogy tudnak élni. Ahogy beszorultak a latinok és a germánok (meg az angolszászok) közé, valami szemét átmenetet képeznek az élet feltételeit megszervező és az életet fenékig kiélvező népek között.

Az olaszok is tudnak élni, de legalább szarul működik az országuk. A szemét franciák tudnak élni, és még az országuk is működget; nem olyan faszán, mint Hollandia vagy Svájc, de annyira igen, hogy köszönjék, ellegyenek. Egy nép, amely mocsok szerencsés módon Európa egyik leggazdagabb területén találja magát, és ezt nem kevésbé mocsok módon ki is használja, és egyszerűen élvezi a szerencséjét, hát ez bizony vérlázító, ezt csak nem szeretni lehet.

Ja, el ne felejtsem, pláne úgy, hogy a Kárpát-medencét is valami ultra-gazdag tájként szokás emlegetni.